Bizalom... {1.}

15. fejezet - Félelem

Ugyanazzal a zavarral ültem a konyha bárszékén, mint félórája Dani ágyában feküdve. Idegesen kaptam fel a fejem, amikor tudatosult ez bennem. A szomszédsrác ágyában voltam...Félrenyeltem a rántottát erre a gondolatra és elkezdtem köhögni az általa okozott ingertől.

- Jól vagy? - nézett rám hunyorogva a fiú. Látva őt, még jobban köhögni kezdtem... Dani felpattant, és töltött nekem egy pohár hideg vizet. - Tessék! - tette elém, én pedig zavartan vettem a kezembe és kezdtem el inni.

Amikor már letudtam gyűrni a kényszeredett ingert, nagyot nyeltem. El kell menekülnöm innen...de lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé váljak idiótává.

- Köszönöm szépen a reggelit! - próbáltam ajkamra őszinte mosolyt varázsolni. - De most már jobb, ha megyek! - letettem a villám és eltoltam magam a pultól. Lassan igyekeztem megtenni a sietős cselekedeteimet.

- Nem kell sietned... - próbált marasztalni, de én közbe vágtam.

- Tényleg köszönök, mindent. - mondtam kissé rekedtes hangomon.

- Örömmel... - mosolygott vissza a fiú, szemeiben megcsillanó huncutsággal. - Remélem máskor is vendégül láthatlak... - pimasz volt a tekintet amivel rám nézett. Én pedig csípős megszólalások tömkelegét nyeltem le. Ne légy udvariatlan, Bori! - figyelmeztetett a kishang a fejemben.

Izmos teste könnyed léptekkel indult meg előttem, utat mutatva nekem a kijárat felé. Megkönnyebbülten vettem észre a nagy faajtót, majd láttam ahogy szélesre nyitja előttem.

A szívemről egy kő zuhant le és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy átléptem a küszöböt.

- Azért ennyire nem kell örülni, hogy elmehetsz! - hunyorogva nézett utánam, én pedig zavarodottan kezdtem hátrálni a kapu felé.

- Nem erről van szó, csak...Á! - ijedten ugrottam meg, amikor éreztem hogy valami elsuhan mellettem. Riadtan kapkodtam a fejem a körülöttem cikázó fekete folt körül, miközben aggódva kaptam fel kezeimet a mellkasomhoz. Kutya. Nem szeretem a kutyákat...- Vidd innen! - hangom engem is meglepő félelemmel csendült, miközben szinte a kapuhoz simultam.

- Nyugi, nem bánt... - Dani hangja az enyémmel ellentétben vidáman hangzott. Egyáltalán nem zavartatta, hogy én rettegve ácsorgok...

Ijedten sikoltottam fel, amikor a hatalmas eb, újból felém emelte nedves orrát, próbálva a lehető legmagasabbra tartani azt.

Nem sok mindentől féltem, de a kutyák köztük voltak. Reszketve húztam összébb magamat, nem akartam, hogy itt legyen, hogy körülöttem csaholjon... Azt akartam, hogy békén hagyjon!

- Kérlek! - könnyes szemeimet a fiúra emeltem. Sosem kértem segítséget senkitől, de a jelenlegi félelmem mögött, kicsire bújt meg a reális gondolkodásom. Meg fogok halni! Meg fog ölni!
A fiúnak - látva a tekintetem - döbbenten nyúlt el arca. Tova tűnt a vidám mosolya.

Egy éles füttyszó hasított bele a száraz, meleg levegőbe, mire a kutya azonnal eltűnt mellőlem. Mikor észbe kaptam, már a teraszra volt zárva, míg Dani pedig előttem állt sötét, kutató szemeivel...

- Ne haragudj... Nem gondoltam, hogy ennyire félsz tőle... - hangja megértően csengett. Túl megértően... Az emberek mindig hülyének néznek a képtelen viselkedésem miatt. Pedig ilyen még nem is történt velem...majd hogy nem sokkot kaptam!

Megráztam a fejem. Hang nem jött ki a torkomon...próbáltam visszagyűrni további könnyeim. Miért érzem magam ennyire sebezhetőnek állandóan, amikor vele vagyok?

- Cuki nem bánt... - csuklott meg a srác hangja, láthatóan nem tudta mit mondjon. - Egy menhelyről hoztuk egy éve...igazi kezes bárány, néha már túlságosan is szereti az embereket...biztos, hogy jól vagy? - összeszűkült szemeivel nézett rám. Nem, egyáltalán nem voltam jól! Kezdtem teljesen összeomlani...ez nem az én életem! Mit keresek itt?

- Jól vagyok. - hazug. Undorító hazug...viszont még magamnak sem mertem volna bevallani az igazat. Gyenge...gyenge voltam. - Nem történt semmi...túlreagáltam. - szememhez emeltem kezeimet, és megdörzsöltem orrnyergemet. Kényszeredetten nevettem fel végül, majd legyintettem, jelezve mennyire semmiségen húztam fel magam.

- Nem, dehogy. Megértelek... - mosolygott kedvesen. - Gyerekkoromban megharapott az egyik kutyánk és egy darabig nagyon tartottam tőlük. - megzavarodtam megértő szavaitól, és kezemet a kapu kilincsére emeltem. Menni. El akartam menni...

- Jobb, ha megyek... - biccentettem és sietősen kiléptem az utcára. Kapkodtam a lábaimat, egészen a házunkig. Nem éreztem magam itt sem biztonságban. Sőt! Fogalmam sem volt mekkora híre jutott el a reggeli ájulásomnak...

Felsóhajtottam és megálltam az ajtó előtt. Jobb, ha nem megyek be... valószínűleg csak veszekednének velem.

A lovam karámához mentem az istállóba...üres volt. Ezek szerint már kiengedték a legelőre. Norcira gondoltam. Tényleg! Minél előbb beszélnem kell vele!

Zavarodottan kezdtem el keresni a húgomat, míg próbáltam minél észrevétlenebb lenni a család többi tagjának... Ám ezt egyáltalán nem tudtam megtenni.

A bejárati ajtó csukódására egy dühödt nő arca jelent meg előttem. Kata állt előttem. Karja keresztbe fonva maga előtt, miközben öltözete, és haja ziláltsága a sietős reggelét jelezte.

- Még is mit képzelsz magadról? - hangja vulkán lassú bugyogására emlékeztetett, amely bármelyik percben kirobbanhat. - Az egy dolog, hogy saját magad veszélybe sodrod, de hogy az én lányommal is ezt teszed ez teljesen abszurd! Hogy hagyhattad neki, hogy a lovadon lovagoljon? - kitört. Nem is akárhogyan! Hangja oktávokat ugrott, miközben beszélt.

Kezdett lassan derengeni mi történhetett. De az okokra még mindig nem jöttem rá... Leeshetett a lóról. Hiszen emlékszek egy tompa sikolyra. De miért akarta, hogy Danihoz menjek és őt miért hagyta magára a fiú? Úristen! Lehet, hogy leesett Dante-ról és agyrázkódása lett, ami csak később jelentkezett? A szívem dühödten kezdett verni, nem hiszem el, hogy mindent elbaltázok! Ez is az én hibám...

- Anya, fejezd be! - jelent meg mellette a kishúgom teljes életnagyságban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és léptem elé...

- Jól vagy? Mi történt veled? - megöleltem a kislányt, és majd hogy nem sírva fakadtam a gondolatra, hogy őt is el kellene veszítenem.

Nóri kuncogva ölelt vissza, miközben anyja mérgesen horkantott fel. De valahogy most képesek voltunk őt teljsesen kizárni...

- Jól vagyok... - húzódott el tőlem lágyan. - Csak a nadrágom szakadt el.. - mutatott a jobb térdére, amin egy hatalmas szakadás éktelenkedett.

- Leestél? De hát, hogyan? Nagyot estél? - riadtan engedtem szabadjára a kérdés áradatom.

- Az én hibám volt...semmi gond. - intett le.

- Még, hogy semmi gond! - szólalt meg újból az édesanyja. - Évek óta nem ültél lovon, miért pont arra a veszedelmes dögre kellett felülnöd? - tette csípőre kezeit. Ökölbe szorult a kezem, senkinek sem tűrtem, hogy a lovam becsmérelje...

- A legjobb lovon akarok lovagolni, anya... - húgom hangja megelőzött engem. - és Dante a legjobb ló! - szavai meghatották az én kővel bélelt szívemet. Jól esett, hogy így gondolta... Talán még sem vagyok annyira egyedül ebben az új, teljesen reménytelen életemben...