Bizalom... {1.}

30. fejezet - Összeomlás

Magam elé meredek és szinte magamon kívül járnak már a gondolataim. A beszélgetést hallva az első dolgom az volt, hogy felrohanjak a szobámba. Az ágyamon ültem a teljes kétségbeesések közepette és szerintem Norcit rendesen megijesztettem. De képtelen voltam uralkodni magamon...

Miután a kishúgom közölte a szüleivel, hogy élő halottként ülök a szobámban apa feljött hozzám és megejtettük életem legrémesebb beszélgetését.

Leült velem szemben a kistestvérem ágyára és sosem fogom elfelejteni azokat a szomorú spániel szemeket amikkel rám bámult.

- Bori... - a hangja fojtott volt. - Beszélnünk kell! - innentől kezdve nem nézett a szemembe. Csupán a paplant birizgálva kiróta felettem a halálos ítéletet. - Tegnap a tiltás ellenére kimentél a lovadhoz... ne is próbáld tagadni, mert Betti mindent látott - szakította félbe a hirtelen levegővételem. - A szabályok megszegésének pedig következményei vannak ebben a házban. Nem tudom anyád mit engedett meg neked és mit nem. De nem mutathatom azt a gyerekeim előtt, hogy kivételezek veled. Ezért pedig el fogjuk adni a lovadat... - azt hiszem itt elfelejtettem levegőt venni és konkrétan meghalt a belsőm. Ami pedig utána jött csak hab volt a tortán.

- Nem teheted... - szólaltam meg fágyolos hangomon. - Ő az én lovam! - próbáltam erélyesebben szólni, de a sírás fojtogatta a torkomat.

- Bori... - apa most nézett rám először a monológja óta és állítom, hogy az ő szemében is könnycseppek gyülekeztek. - Nem tehetek mást... hiszen tudtad, hogy nem mehetsz oda hozzá! - próbálta előhozni azokat az érveket, amiket a felesége sulykolt bele, engem pedig lassan elkapott az émelygés.

- De hát én... - kezdtem volna, de magam sem tudtam, hogy mit is mondjak. Valljam be a kapcsolatomat Danival, vagy csak hazudtoljam meg Betti szavait?

- Felesleges letagadnod! - intett le a férfi. - A húgod mindent látott... - felpillantottam. Mindent? Csak nem az ő tekintetét éreztem magamon ma reggel? Látott minket kettesben és ezért találta ki ezt az egészet? Egy hülye csitri féltékenysége miatt fogom elveszíteni a lovamat?

A harag kezdett bennem gyülni és a kezeim ökölbe szorultak. - Betti... - sziszegtem fenyegetően.

- Ne őt hibáztasd! Ezt csak magadnak köszönheted! - szólt rám korholón apa. Kicsit meghökkentem, de aztán kezdtem teljesen rájönni mindenre... Sosem fogok beilleszkedni ebbe a családba. Sose fognak egyenrangúnak tekinteni és biztos mindig én leszek a bűnbak, ha történik valami. Egy rohadt kívülálló vagyok semmi más. Hiszen az én véleményemet meg sem kérdezték!

Apa csalódottan felsóhajtott és elkapta rólam a tekintetét. - Azt hittem az utóbbi időben megváltoztál... szentül azt hittem, hogy Daninak sikerül téged a jófele vezetni... Én tudom, hogy szereted a lovadat, de azzal, hogy így átvágtál minket elvesztettél minden bizalmat az irányomból. - keserű volt a hangja. Engem pedig biztosan megbántottak volna a szavai, ha nem ragadok le a mondandója elején.

- Hogy érted, hogy Dani a jófele vezet? - néztem rá értetlenül.

- Mondtam neked, hogy örülnék ha vele barátkoznál, mert jó hatással lehetne rád. Megkértem, hogy kicsit kössön le téged, mert én sem akartam, hogy elveszítsd a lovadat... azt hittem sikerült a tervem. De persze gondolom őt is átvágtad, mint minket... - nevetett fel gúnyosan, miközben bennem egy világ omlott apró szilánkokra.

- Akkor a szomszédsrác csak azért lógot velem, mert erre kérted? - hangom a szántnál is magasabban szólt, mire ő érdeklődőn vonta össze  a szemöldökét.

- Ne viselkedj most mártírként... te is ugyanúgy átverted! - mondta megvetően majd elhagyta a szobámat. Azóta szótlanul a gondolataimba mélyedve ülök itt.

Kezdtem minden kis kirakó darabot összeilleszteni és a teljes kép alapján rájöttem, hogy nem érdemes a boldog befejezésekben hinni... mert az valójában sosem fog eljönni.

Hiszen az első 'randinkon' Dani pont az apámmal való veszekedésünket követően jött utánam. És még én magam is csodáltam milyen engedékenyek voltak mikor Danival voltam... akkor ezek szerint az egész kapcsolatunk ezen alapult? De hát akkor nem is valódi!

Ordítani akartam. Minden felgyülemlett feszültséget ki akartam adni magamból. De az a lelki fájdalom ami a bensőmből fakadt elvette minden erőmet.

Nem tudtam mit tegyek...

El fogom veszíteni a lovamat. És kezdtem rájönni, hogy igaza volt apámnak és nincs okom a húgomat hibáztatni érte. Teljesmértékben az én hibám, hogy annyi csalódás után újból olyan emberben bíztam meg, akiben nem kellett volna. Ha eladják Dantet, arról csak én tehetek majd...

Megráztam a fejem. Annyi mindent elvesztettem olyan rövid idő alatt. A lovamat nem hagyom!

A nap további részében sem voltam hajlandó kimenni a szobámból és a lefekvő Norcihoz sem szóltam. Féltem, hogy akkor még meggondolnám magam. Ugyanis egyetlen kiútként egy terv körvonalazódott előttem. Nincs más lehetőségem!

Az éjszaka leple alatt újból kilopóztam. Ám most sokkal tudatosabban és fülelve minden neszre. Egy hátizsákkal - amiben a legszükségesebb dolgaim voltak - indultam az istálló felé. Óvatosan nyitottam ki az ajtaját és siettem a régen látott hátasom felé.

- Szerelmem, itt vagyok! - suttogtam a karám rácsába kapaszkodva. - Ne haragudj életem! - könnyek szöktek a szemembe, ahogy láttam mekkora örömet okoz neki, hogy végre újból láthat. Felhorkantott és a kezem alá nyomta nedves orrát. - Soha többet nem hagylak el... - hangom elfuló volt de elhatározásom egyre szilárdabb.

El akartam vele szökni. Itt egyszerűen nem volt biztonságban. Persze nem voltam esztelen tudtam, hogy ez nem egy érett megoldás a részemről. De azt is tudtam, ha reggel felhívom félúton Pestnek a nagynénémet, akkor az lóhalálában fog értünk jönni. A legnagyobb reményeim szerint pedig soha nem is enged el többé minket...

Próbáltam minél halkabb és gyorabb lenni. Felnyergeltem álomittas lovamat és a lehető legnagyobb óvatosággal vezettem ki. Nem akartam, hogy még az előtt rajtakapjanak mielőtt kiérnék az istálóból. Az biztosan a lovam azonnali eladását jelentené.

- Meg tudjuk csinálni... - susogtam a lovamnak, miközben arcomat annak selymes szőrébe fúrtam. Az egyedüli támaszom, akiért mindent meg kell tennem. Dante meleg lehelette a nyakamat súrolta, míg éreztem hogy pajkosan a hajamat rágcsálja.

Halkan felkuncogtam, és egy búcsúpuszi után elhajoltam tőle. Nyikorogva nyitódott ki az ajtó, mi pedig lassan kisétáltunk a nyár esti levegőre.

A lovam közelsége folytán egy hatalmas vigyor ült az arcomon. Ami addig a pillanatig tartott, amíg lábaim le nem cövekeltek, arra a látványra, ami elém tárult...

- Bori? - a szomszédsrác hangja meglepett volt, majd ahogy ránéztem láttam a korholást a tekintetében. - Mégis mit csinálsz? - lépett közelebb hozzám és nézett végig rajtunk.

A torkomban gombóc nőtt és a váratlan látványa megijesztett. Tiszta szívemből akartam gyűlölni, mégis erősebb volt bennem a vágy, hogy azt higyjem talán érdemesebb lenne szeretni...

Nagyon szépen köszönök mindent! ❤