Bizalom... {1.}

33. fejezet - Hiányzik...

A kórházban töltött időszak igazán nehéz volt számomra, főleg a karomat ért sérülés miatt. Gyűlöltem, hogy tehetetlen vagyok és mindenáron mozogni, cselekedni akartam.

Sajnos ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy reméltem.

A hipó szagú kórtermet majdnem egy hétig koptattam. Eközben apa kellő bűnbánatot gyakorolt és szinte mindennap meglátogatott egy másik családtaggal. Leginkább mostohámon és Bettin láttam zavarodottságot mellettem. Mintha feddésben részesültek volna miattam. Amint pedig kiderült azért lehetett, mert a szomszédsrác megvallott mindent, így rájöttek, hogy ok nélkül büntettek.

Akármilyen változásokat is észleltem a családban, már egyáltalán nem akartam újból tesztelni őket. 17 év, amit külön töltöttünk. Hiába egyeznek meg az alappillérjeink a lovak terén, egyszerűen túl sok a különbözőség más téren. Talán ha nem leszünk egy házba összezárva, akkor lehet egy arányaiban normális kapcsolatom az apámmal és a testvéreimmel.

Az életem lassan visszarázkódott a régi kerékvágásba. Az iskola elkezdődött, én pedig visszakaptam a régi kopott padomat, a padtársamat, egyben legjobb barátnőmet Annát, és a várost ahol felnőttem. Ám édesanyám mellett volt még valaki aki miatt hiányérzet szorította a mellkasom. Hiszen akivel jelenleg fogalmam sincs hanyadán állok, az a szívemet elrabló, csokoládé barna szemek tulajdonosa.

Azután a nap után, többet nem jött be hozzám. Azzal búcsúzott, hogy időt ad nekem. Könnyes szemeimet behunytam mikor homlokon csókolt, és mire újból kinyitottam, már nem volt ott.

Ennek már két hónapja és én valójában még most sem tudom eldönteni hogy ennek örülnöm kellene-e.

Őszintén szólva hiányzik. A pajkos mosolya, az átható tekintete és a meghitt érintései. Már csupán a jelenlétével olyan biztonságot adott nekem, amit szerintem soha többé nem fogok tapasztalni.

- Már megint mit irogatsz? - kapta ki a kezem alól a füzetemet barátnőm, mire én dühösen kaptam utána.

- Add vissza! - néztem rá szúrósan és tartottam felé a tenyerem. De a lány rám se hederítve olvasta vihogva az írásom. - Annus, ne csináld, csak a tábláról másoltam! - forgattam meg a szemeimet.

- Aha, persze. - nevetett fel. - Akkor a kezed önálló életre kelt. - értetlenül vontam fel a szemöldököm, ezért szólásra nyitotta a száját, hogy megmagyarázza. - Mi ez a sok D betű a lap margóin? Biztos a szívecskék is véletlenek... - dünnyögött gúnyolódva, én pedig a váratlan felismeréstől zavartan szívtam a fogaim közé az alsó ajkam.

- Add vissza! - mondtam fenyegetően és kaptam hevesen a tulajdonom után. A lány nevetve, ellenkezés nélkül hagyta, hogy visszavegyem.

- Miért nem beszélsz vele? - kérdezte, csillogó szemeivel engem kutatva. Elfordítottam róla a fejemet és tovább bíbelődtem a füzetemmel. Mit is válaszolhatnék rá? Hiszen még én magam sem tudom...

A csalfa szívem minden este azt suttogja a fülembe, hogy hívjam fel. Azonban minél több idő telik el, annál inkább nő bennem a félelem, hogy nem fogok pozitív reakciót kiváltani.

- Szerintem te is hiányzol neki... - hajolt a vállamra Anna és engedett meg magának egy szerelmes sóhajt.

- Nem ilyen egyszerű - mondtam meggyötörten. Erre a témára rendesen kiszáradt a torkom és hirtelen rám tört egy enyhe légszomj.

- Jaj, te makacs nőszemély! - ütött bosszúsan meg a padtársam. - Dehogy nem ilyen egyszerű! - gyermetegi haragos vonásai enyhe mosolyt csaltak az arcomra. - Nem teheted ezt...hiszen látom rajtad, hogy szereted! És pontosan tudjuk mind a ketten, hogy Ő is szeret téged!

- Anna... - fordultam felé lemondóan. - Semmi lényege nincs annak szeretjük-e egymást vagy sem... egyszerűen nem működne! - tettem szét a kezeim. - Hiszen Ő ott van lenn vidéken, míg én itt maradok. Mi értelme lenne a kapcsolatunknak? Vége lenne... nem mindegy, hogy előbb történik meg vagy utóbb? Nem fogom elkövetni én is azt a hibát, mint a szüleim!

A lány átható égkék szemei rám villództak. Pontosan tudom mit gondolt, mégsem mondta ki. Tudom, hogy a hatalmas mentegetőzésem, csupán azt árulja el, hogy még magamat is győzködöm... de mit tehetnék? Az agyam tisztában van a fájdalmas tényekkel, de a szívem mintha szándékosan megtagadná azok hitelességét...

Anna a nap, sőt! A hét további részében megpróbált meggyőzni arról, hogy lépjek kapcsolatba a fiúval. A probléma csak abban rejlik, hogy egyre inkább hajlok felé...

De persze ezzel együtt a félelmem is egyre növekszik.

Eközben pedig ott van az is, hogy még legalább 2-3 hónapra vagyok attól hogy újból lovagoljak. Gyógytornászhoz kell járnom és lassan szabad csak terhelnem a sérült karomat. Ez a helyzet pedig rendesen fojtogat.

Csupán annyi nyugtatott, hogy bármikor a lovam közelébe mehettem. Mint most is, a hétvége reggelén az lehet az első dolgom, hogy köszöntsem a lovamat.

- Na, mi van nagyfiú? - nevetek fel, mikor az istálló folyósóján hallatszódó lépteim hangjára Dante azonnal kidugja a fejét. - Hiányoztam? - léptem az ajtaja elé, és döntöttem homlokom az övének.

Behunytam a szemeim és magamba szippantottam azt a nyugalmat, ami belőle áradt. Bárcsak beszélni tudna, és elmondhatná nekem mit kellene tennem...

Egy férfi torokköszörülésre lettem figyelmes. Elmosolyodtam és úgy fordultam a hang irányába. A nagybátyám mindig kivicceli a lovamhoz kötödő barátságomat. Ám a várt látvány helyett egy teljesen más fogadott.

Az annyira hiányolt pajkos mosoly tulajdonosa ott állt velem szemben, és átható, csokoládébarna szemei engem fürkésztek.

- Dani? - meredtem rá döbbenten. Hirtelen azt hittem csak halucinálok. Hiszen mit keresne itt? Főleg vasárnap reggel?

Megráztam a fejem. Hát ennyire hiányolnám, hogy már róla képzelgek?

Felmértem az előttem lévő fiút, aki komótos léptekkel indult meg felém. Kockás inge kissé pacuhán állt rajta, miközben kopott farmerjében és csapzott hajával igazi istálló fiú kinézetét hozta.

Dante nyakához húzódtam, Dani pedig szinte a karám falához hátráltatott.

Hatalmas szemekkel pislogtam fel a sötét szemeibe. És nagyot nyeltem a közelségét érezve... A szívem azonnal kalapálni kezdett, a gyomrom pedig zavaró liftezésbe kezdett. Mi történt velem?

- Engem nem kérdezel, hogy hiányoztál-e? - döntötte oldalra a fejét. Bennem pedig még a levegő is megszorult...

Enyhén elnyílt ajkakkal néztem a féloldalas mosolyosú fiúra. Álmodom?