21. fejezet - Harc

2.4K 162 8
                                    

A feszültség köztünk vágható volt, de nem az a fajta, hogy érzed ha egyszer kirobban hatalmas veszekedés lesz belőle. Hanem az a fajta, ami csak egy csókkal szünhet meg, vagy ha a lehető legmesszebbre elkerülöm a veszélytforrást, jelen esetben a  szomszédsrácot... Sajnos most vele együtt ülve egy fán ezt nem tudom megtenni.

- Tarts távolságot tőlem! - mondtam színlelt dühvel a hangomban és húzódtam a lehető legmesszebb tőle.

Felnevetett. Kinevetett. Nevetett. Haragudni akartam rá, de ez a hang megmelengette a szívemet. Nevetett.

Úgy döntöttem az ő helyére megyek és onnan folytatom a gyümölcs szedését. Feszélyezett a jelenléte, azzal, hogy kimondta aznap este azokat a dolgokat, amit én csak sejtettem, teljesen megrémítette a lelkemet. Főként azért, mert szavai simogatták azt, mikor tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen.

Nem telt bele pár perc csendben, mire egy ütődést éreztem a halántékomon.

Meglepetten kaptam oldalra a fejem, majd döbbenten vettem észre, hogy Dani a szájába vesz egy cseresznyét, majd egy másikat felém dob.

- Ne! - húzódtam el grimaszoló arccal. - Ember, ez nem fog kijönni a ruhámból! - hüledeztem és hajoltam el még egy lövedék elől.

- Ember! - utánozta a hangomat és kacagott. - Sose gyere cseresznyézni olyan ruháért, amiért kár. - kacsintott rám, mire megborzongtam. Nézhetne ki legalább kevésbé jól, hogy az ellenállásom könnyebb legyen.

- Fejezd be! Ne légy gyerekes! - utasítottam, de ő most már egy marék gyümölccsel dobálozott. - Állj le! -  visítottam fel és csúsztam arrébb, majd én is elkezdtem felé dobni a szemeket.

- A célzásban nem vagy valami jó! - hangja játékosan csengett, tekintetében pedig elégedettség tükrözöződött. Sikeresen elérte a célját. Feloldotta a nyomasztó hangulatot, amit generáltam.

- Hé! - akaratlanul nevettem fel én is, és visongva próbáltam az ágak mögé bújni.

A csatánk rövid, de gyorstüzelésű volt, ami pont arra elég volt, hogy végre ne úgy üljek a közelében, mint aki egy rossz mozdulatra mentem leugrik.

Számomra ez is robbant zavaró volt. Az elcsépelt harc dúlt a testemben. A szívem az elmém ellen. Tudtam mi a leglogikusabb döntés az életemben, viszont ott volt az a megfoghatatlan melegség, amit Dani társaságában éreztem. Mintha ő valóban átérezné a fájdalmam és kétségeim.

Ez ijesztő volt! Sosem éreztem hasonlót, és képtelen voltam kezelni ezt! Hogy milyen nagy szükségem lenne most anyára! Ő volt az egyetlen személyre akivel megbeszéltem az ehhez hasonló érzéseimet. Felsóhajtottam, mikor arra gondoltam, hogy mostantól egyedül kell ezekkel megbirkóznom.

- Hé! - a fiú váratlan hangja kizökkentett a gondolataimból és rákaptam a fejem. - Tudod én sokkal jobban szeretem, mikor mosolyogsz. Szerintem neki is úgy tetszettél a legjobban. - Megértő mosolyát látva, görcsbe rándult a szívem, mintha pontosan tudta volna mi jár a fejemben. Muszáj ilyen kedvesnek lennie?

Megráztam a fejem és halvány mosolyt küldtem felé.

- Most pedig áruld el, mikor jössz el velem randizni? - szeme felcsillant, hangja nevetett, mintha már fel is készült volna az elutasításra, és ez mégsem tántorítja őt vissza.

- Amikor majd Betti megtanul fáramászni.. - rántottam vállat és nevettem fel, magamat is meglepve az évődő stílusomon.

- Ó, már megijedtem.. - törölte le az egyáltalán nem létező ijedségének izzadságcseppeit. - Azt hittem valamilyen lehetetlen dolgot mondasz. Mondjuk, hogy soha! - felvont szemöldökkel hallgattam a magyarázatát. Szerintem a válaszom pont azt jelenti. - Azért ez egy erős talán.. - szorította mosolyra ajkait, és akaratlanul nevettem fel.

- Szerintem nem az...nem akarom bántani, de szerintem...- hangom ugyanolyan könnyed és nevető volt, mint azon az estén a csókunk előtt. Nem is értettem hogyan tudta úgy csavarni a szavakat, hogy a testem megfeledkezzen a benne dúló harcról.

Több fát is lecsupaszítottunk - habár ebből sok a hasunkban és a ruhánkon landolt -, mire a kert másik végéből előjött a kishúgom az idős bácsival. Ránézve azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Láttam a szemében a düh és a megvetés mérgező keverékét. Idáig sem volt odaértem, de úgy érzem megbocsáthatatlannak gondolja, hogy jól éreztem magam a plátói szerelme társaságában.

Lenke néni kérlelt, hogy várjuk meg a süteményt, de Betti hajthatatlan lendülettel indult haza, miközben engem is meglepett, hogy én viszont szívesen maradtam volna még.

Furcsa volt a tudat, hogy idefeleje jövet, pont az ellentéte zajlott le kettőnk között. Őszintén szólva amennyire viszolyogtam a viszontlátástól, jelenleg annyira nehezményeztem a gyors távozást. De azért annyira nem, hogy egyedül merészkedjek velük maradni. Készségesen követtem Bettit, és mentem én is haza.

Haza. Nem, én korántsem érzem ezt a hatalmas házat otthonomnak. Az istállóban, a lovam karámjában inkább tudtam ki is vagyok, mint az állítólagos családom körében.

Az egyre ritkábban zajló családi vacsora mai epizódjában, nagyon csendes volt a hangulat. Betti szinte villámokat szórt felém, miközben a mostohám a múltkori eset után - örülve persze, hogy végre van oka is rá - kelletlen gunyoros megjegyzésekkel illetett.

Apa nem szólt egy szót sem, csak rosszallóan rázta a fejét. Engem viszont egyáltalán nem érintett mélyen a családi légkör komora. Mondhatni megszoktam ez alatt az egy hónap alatt.

Nagyon próbálták az elején eljátszani előttem a tökéletes idillt, de hamar kiderült, hogy ők sem többek kicsinyes, tökéletlen embereknél.

Egyetlen egy mondatnál kaptam fel a fejem. Rólam volt szó és a lovamról. Megértettem a szavakat, amik elhagyták a nő száját, de olyan csöngés indult a fülemben, hogy azok jelentése időbe telt, mire eljut a tudatomig.

- Szerintem ez a legjobb megoldás. - rántott vállat a mostohám. - Mire jó nekünk az a ló? Csak ellenségeskedést szül a gyerekek között, hiszen csak neki van külön lova. Attól, hogy az anyja elkényeztette, neked egyáltalán nem kéne különbbül bánni vele, mint a többi gyerekeddel.

- Klári... - rázta a fejét a férfi. - Ő nem a mi lovunk. Nem mi redelkezünk felette. Ilyenben nem dönthetünk...

- És ugyan ki eteti azt a lovat? Kinek a karámját használja? - csattant fel a nő. - És ezek ellenére senki nem ülhet rajta, csak őnagysága! - nézett rám megvetően. - Hallottad, hogy mennyit adna érte Janka apja? Az rengeteg! Egyik lovunk sem ér annyit...persze ez se, de ha megadják az árát, miért ne használnánk ki? - a félszemével engem vizslatot. Várta, mikor akadok ki, terve nem lett volna teljes azzal, ha nem látja az ellenkezésemet. Úgy akarta érvényesíteni az akaratát, hogy közben engem kétségek közt lát vergődni.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem. Anyát kutattam az emlékeim között, kedves és előkelő mosolyát. Azt akartam, hogy rá hasonlítsak. Sosem szabad elfelejtenem honnan jöttem és ki nevelt fel engem...

- A lovam nem eladó! - mondtam megjátszott mosollyal ajkamon. - Soha nem is lesz. Máskor pedig ha érdeklődnek iránti, küldjétek nyugodtan hozzám őket. - letettem a villát, és felálltam. Kész voltam a könnyed távozásra, de aztán megláttam valamit apám feleségének szemében... Csillogott az elégedettségtől, mintha lenne valami amiről nem tudok.

Nagyot nyeltem és elfojtottam a késztetést, hogy kiszaladjak az istállóba megnézni, hogy ott van-e a lovam. Hiszen ott van, miért ne lenne ott? Görcsbe szorult a gyomrom a gondolatra, és rettegve mentem fel a szobámba.

A nő pontosan tudta mivel okozhat a legnagyobb fájdalmat, és úgy tűnt képes azt megtenni...

Köszönöm szépen a csillagokat és a kommenteiteket, igazán motiválóak! :')
Remélem ez a rész is elnyerte a  tetszéseteket. :)

Bizalom... {1.}Wo Geschichten leben. Entdecke jetzt