Lépések Zaja

2.

A kórházba menet az autóban Eszter a feleség próbált szóval tartani nehezen, de sikerült ráparancsolt a mellettem ülő Maxra, hogy most ő beszéljen velem. Erőtlenül ránéztem Eszterre láttam a kimerültséget a szemében. Max kicsit megszeppent, de szót fogadott a parancsra és kicsit habozott, de neki kezdett a beszélgetésnek:

- Mit csináltál a támadás előtt?

- Edzettem pár barátommal az edzőtermünkben.

- Mióta edzel?- kérdezte. Láttam a szemében, hogy érdekli őt ez a téma.

- Hát úgy egy éve kezdtem el komolyabban edzeni és te nem sportolsz vagy edzel?

- De edzek és bokszolok.

- Hű- csodálkoztam. Sejtettem, hogy valamit sportol. Lehetett látni rajta a kiállása is sugallta a vállai szélesek és erősek a karjai izmosak. A hangja zökkentett ki a gondolataimból.

- Te csak edzeni szoktál vagy sportol is?

- Hát az edzés mellet muszáj futnom és edzések közben a barátaimmal szoktunk bokszolni és földharcozni is.

Az autóban hirtelen csend lett. Dominik a férj csak az útra figyelt. Eszteren láttam, hogy mennyire aggódik, fél és kimerült. Max pedig, figyelt azzal a lenyűgöző mogyoró barna szemeivel a barna haja rövidre nyírva nagyon is jól állt neki, biztos eszméletlenül jól mutathatott boksz felszerelésben. Próbáltam nem ilyen dolgokra gondolni, hiszen épp majd leszakadt az oldalam és előfordult, hogy beájultam pár másodpercre. A kórház körvonalait láttam kirajzolódni. Dominik a kórházhoz érve leparkolt kisegítettek az autóból, mert már nagyon fájt az oldalam. Betámogattak a sürgősségire, gyorsan fogadtak és kivizsgáltak. A kivizsgálás után kaptam egy kórtermet, mivel két napig benntartanak megfigyelésen. Az orvos kiment a kórtermemből, megjegyezném, hogy nem lopta be magát a szívembe a kórházi ágyak és falak látványa és a fertőtlenítő szag. Kint a Dobvári család várakozott azt még láttam, hogy az orvos oda megy hozzájuk, de utána becsukódott a kórtermem ajtaja. Bő tíz perc után újra kinyílt az ajtó erre felkaptam a fejem Dominik, Eszter és végül Max jöttek be. Eszter elmondta mit mondott az orvos. Eszter arcáról megkönnyebbülés látszott annak tudatában, hogy semmi bajom sincs. Nem tudtam felfogni még akkor se, hogy ez az idegen család miért tett meg ennyi mindent értem, hiszen ott is hagyhattak volna az utcán, de mégse tették. Megkérdezték hozzanak e valamit. Erre csak azt feleltem, hogy egy töltő jó lenne, mert lemerült még a támadás előtt a telefonom és szeretnék beszélni a barátaimmal. Adtak egy töltőt fel tettem töltőre a telefonomat és a Dobvári család elbúcsúzott. Szerintem azt hitték, hogy most látnak utoljára. De ha így is van rosszul hitték, mert még sejtelmük se lehet arról, amit tervezek nekik, azért, hogy egy kicsit meg tudjam hálálni azt, amit tettek értem.

A telefonom 2 unalmas óra után végre feltöltődött. Felhívtam a srácokat, akikkel edzettem név szerint Benit, Csabit és Szabit. Elmondtam nekik, hogy mi történt. Ők pedig azonnal útnak indultak a kórház felé ahol én is lábadoztam...

- - - - - - - - - - - - -

Az ajtó nyílt először egy magas barna hajú és tengerkék szemű srác lépett be ő volt Szabi. Szabi után egy fél fejjel alacsonyabb szőke göndör hajú srác lépett be zöld szemei voltak ő Beni volt. Utoljára pedig Szabival egyforma magas fekete hajú és sötét barna szemű srác lépett be ő pedig Csabi volt. A nyugodt léptekből, amit a folyosón hallottam mikor jöttek, de akkor még nem tudtam, hogy ők azok a kórtermembe lépve felgyorsult léptek lettek szinte oda futottak az ágyamhoz. Gyorsan megnéztek azt hitték nem veszem észre, hogy akkor mérték fel a helyzetem. Beni szólalt meg először:

- Annyira aggódtunk érted. Mikor mondtad, hogy megtámadtak téged a legrosszabbra gondoltunk, de olyan jó látni, hogy jól vagy.

- Hát egy szúrással megúsztam ennek én is örülök csak annak nem, hogy az oldalamat érte.

- Uh - mondták kórusban a srácok. Most Szabi szólalt meg:

- Még is, hogy jutottál be a kórházba? Hiszen 50 kiló méterre van tőlünk.

- Egy család segített a fiuk talált rám és valahogy a lakásukon ébredtem a szülők is ott voltak nagyon kedvesek voltak megkérdezték van e valamire szükségem és megkérdezték be e akarok jönni a kórházba kivizsgáltatni a sebet. - feleltem és megpróbáltam mosolyogni, de nagyon kimerültem.

- Hogy hívják a családot? - kérdezte izgatottan Csabi.

- A férj Dobvári Dominik, a feleség Dobvári Eszter és a fiuk Dobvári Max. - feleltem és eszembe jutott minden egyes perc, amit a családdal töltöttem.

- Voltál a rendőrségen?

- Nem amint látod, itt vagyok, így nehezen- mutattam az infúzióra és a sebeimre.

- Tervezel körözést kiadni vagy vádat emelni?

- Nem, felesleges lenne mivel ahol történt ott nincsenek kamerák és amúgy is alig emlékszek a férfira és az egész eljárás egy nagyon hosszú folyamat lenne, úgyhogy inkább nem.

- Rendben.

- Meddig leszel kórházban? - újra Szabi kérdezett.

- Még két napig bent tartanak megfigyelésen.

- Oké. Te kis harcos hercegnő - mondta Beni és ezen önkéntelenül elmosolyodtam - mától kísérettel jársz haza.

- De Beniiii...- kezdtem, de nem hagyott szóhoz jutni és így folytatta:

- Mi most megyünk csak meg akartunk győződni arról, hogy jól vagy hagyunk, had pihenj majd látjuk egymást. Ó és még valami - jutott valami hirtelen eszébe- mikorra jöjjek, érted miután kiengednek a kórházból?

- Hát azt mondta az orvos, hogy délután háromkor engednek el, úgyhogy lehetőleg háromnegyed háromra itt tudnál lenni?

- Persze. - és kórusban elköszöntek és mindhárman kivonultak engem pedig ott hagytak egyedül a gondolataimmal, bár ne tették volna...

Két hosszú nap után a gondolataimmal együtt három után öt perccel elhagytam a kórházat Beni ahogy megígérte háromnegyedkor már ott volt és segített nekem összepakolni. Beszálltam az autójába beindította a kocsit és elindultunk az albérletünkbe...