Make it out Alive (H.S)

Prológus

A repülőtéri nyüzsgés zajai teljesen kiszorították a csendet a hatalmas épület falai közül. Körülöttünk szerelmesek, családok, barátok búcsúztatták egymást néhol nagy, mégis kissé talán szomorú mosollyal, szoros ölelésekkel és egy-két kósza könnycseppel. Mások, akik idő hiányában érkeztek, sietve igyekeztek becsekkolni, hogy még elérjék hamarosan induló gépüket. Nekem is hasonlóan kellett volna cselekednem és követnem példájukat, de olyan nehezen ment az elválás.

- Megvan mindened? - nézett le rám szeretetteljes, lágy szemekkel.

- Remélem, de különben is, most már teljesen mindegy - vontam meg a vállam, miközben nemtörődöm mosolyra húzódott a szám. - Ha itt hagytam valamit, úgyis utánam hozod majd egy hét múlva. - Próbáltam megtartani hangom könnyelműségét, mégis egy kis szomorúság lopta be magát szavaim közé, amit ő is könnyen észrevett.

- Ígérem, hogy a következő karácsonyt együtt fogjuk tölteni - simította férfias tenyerét az arcomra, mire mosolyom csak még szélesebb lett, és azonnal elillant hirtelen jött elkeseredésem.

- Minden rendben - vontam meg a vállam, habár tudtam, hogy amint a gép a levegőbe emelkedik, azonnal hiányozni fog. - Fontos neked a munkád, megértem.

- A jövő karácsonyt viszont már lefoglaltam csakis a számodra - ígérte, miközben a halvány téli fényben játékosan megcsillantak szemei, mik most sokkal zöldebbnek tűntek, mint általában. - Viszont lassan ideje lenne menned, különben itt hagy a géped. Mondjuk, nem mintha bánnám, ellentétben az anyáddal - tette hozzá kissé mulatva a helyzeten.

- Igazad van. Ha nem érek haza karácsonyra, soha többé nem enged el veled sehova - kuncogtam halkan.

- Az pedig nagy kár lenne, mert tervezek egy kis utazást kettőnknek, ha már otthon úgyis nyári szünet van.

- Egy kis utazást? - csillantak fel azonnal szemeim.

- Ez legyen meglepetés, Addy - kacsintott egyet kacéran, mitől minden lány szíve megolvadna, beleértve az enyémet is.

- Elmondod? Kérlek, kérlek, kérlek! - néztem rá hatalmas szemekkel.

- Indulnod kellene, de most már tényleg - nevetett fel dallamosan, és karjait derekam köré fonta ezzel egy meleg ölelésre invitálva engem.

- Rendben, de csak mert késésben vagyok, viszont erről még beszélünk! - makacskodtam. - Kívánj a nagyidnak a nevemben boldog karácsonyt!

- Nem mintha te már nem tetted volna meg vagy egy tucatszor ma reggel - gúnyolódott játékosan. Teljesen igaza volt, viszont mentségemre szóljon, hogy nagyon megszerettem a nénit az elmúlt másfél hétben. - De megmondom neki - ígérte.

- Most már mennem kell, de tényleg, mert mindjárt nyitják a kapukat.

- De ne felejts el felhívni, amint leszálltok Malajziában!

- Oké - pipiskedtem fel, hogy elérjem ajkait. Ő sem volt egy égimeszelő sosem, de magasságommal én még hozzá képest is nagyon kicsinek tűntem. Csókunk édes volt, de mégis rövid és szolid, hiszen sosem szerette túlzásba vinni az efféle dolgokat, mikor nyilvános helyen voltunk. - Hiányozni fogsz - mosolyodtam el lágyan, és máris fájt a szívem a rövidesen bekövetkező elválás gondolatától.

- Szeretlek, Addy - nézett le rám lágyan.

- Én is szeretlek, Nate - álltam lábujjhegyre egy utolsó rövid pusziért, majd méretes bőröndömet magam után húzva, még visszaintegetve vállam felett siettem is a check-in pultok felé.

A beszállásnál minden gördülékenyen zajlott, így nem is olyan sok idő múlva már helyet is foglaltam a számomra kijelölt ülésen. Mellettem egy öltönybe öltözött középkorú férfi aludt már az indulás előtt is. Kezemben még az útlevelemet szorongattam, és a felszállásra várva unalmamban átlapoztam a kis könyvet. Adelaide Shane Wilson. Az egyik oldalról három évvel ezelőtti önmagam nézett rám vissza. Sötétbarna, hullámos hajam akkor még sokkal rövidebb volt, szürkés szemeim pedig szinte alig látszódtak a kis fotón. Csodás műmosollyal az arcomon pózoltam, mintha a világ összes gondja közül engem egy sem érintene. Csendesen raktam el a papírokat, és vettem elő a magammal hozott könyvet, majd türelmesen vártam, hogy elinduljon a gép. Legalább tizenkét és fél órát kellett utazni Londonból, hogy Kuala Lumpurba érjünk, azaz Malajzia fővárosába. Elég nehezen tudtam végigülni azt a fél napot, mert a könyv lapjai egy idő után elfogytak, és az összes zenét végighallgattam már a telefonomon, még egy filmet is végignéztem, de még mindig több mint a fele hátra volt az utazásnak, amit nagyrészt alvással töltöttem el. London felé tartó repülőút valahogy sokkal könnyebben telt el Nate társaságában, mint a szomszéd, nem igazán beszédes férfi mellett, akinek a nyelvét valószínűleg meg sem értettem volna.