Make it out Alive (H.S)

Tizenharmadik fejezet

Reggel nem kellett kinyitnom a szemem, és máris mosolyra húzódtak ajkaim. Nem tehettem ellene, de amint megéreztem Harry testének biztonságot nyújtó melegét, azonnal egy jóleső érzés terjedt szét a mellkasomban. Agyamat gyorsan elárasztották a tegnapi nap emlékei, a fürdés, a gitározás, ahogy Harry gondoskodott rólam a kis sebem miatt, vagy ahogy könyörgött, hogy töltsem mellette az éjszakát. Hogy is tudtam volna neki nemet mondani?

Rebegve nyitottam ki pilláimat a szemeimet kellemetlenül érő napsugarak miatt. Valahol Harry hasán feküdhettem, a pillangója körül, amit fehér pólója majdnem teljesen elrejtett előlem. Az alattam lévő göndör fiú félig ülve a barlang falának támaszkodott. Kicsit sajnáltam, hogy már megint tovább aludtam, mint ő.

Harry a szemközti falat bámulta gondolataiba mélyedve, miközben mocorgásomból sem vette észre, hogy felébredtem.

- Jó reggelt – szólaltam meg az alvástól kissé eltorzult hangon, mire Harry azonnal felém fordította a fejét.

- 'Reggelt, hercegnő – mormolta, és halványan elmosolyodott, azonban gödröcskéi nem bukkantak elő, ahogy azt szerettem volna, és szemei is fáradtan csillogtak. – Jól aludtál?

- Nagyon is. Ellentétben veled – jegyeztem meg, hiszen le sem tudta volna tagadni rövid éjszakáját a szemei alatt lévő hatalmas, sötét karikák miatt.

- Nem igazán tudtam aludni – vonta meg a vállát érdektelenül.

- Miattam? – ráncoltam össze a szemöldökömet azonnal kis bűntudatot érezve. – Nate többször is mondta már, hogy nagyon rámászom alvás közben. De esküszöm, nem szándékosan csinálom – védekeztem rögtön. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy Nate nevének említésére Harry arca kissé elkomorodott, de egy pillanat múlva csak finoman megrázta a fejét. Az viszont egyenesen megbotránkoztatott, hogy ilyen körülmények között, lelkifurdalás nélkül milyen könnyen ki tudtam mondani barátom – vagyis nem is tudom, milyen cím jár neki ezek után – nevét.

- Nem miattad, Del – mosolygott le rám lágyan, ahogy karját a vállam köré fonta. – Egyszerűen csak nem volt jó éjszakám. Az viszont elég kellemes volt, hogy... éreztem valakit magam mellett – mondta halkan. Az ilyen kis megjegyzéseitől mindig azonnal gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hogy végre megtanultam olvasni kimondott szavainak sorai között. Soha nem ismerte volna be, hogy szeret velem aludni, de utolsó mondatai egy kis vallomásként értek el hozzám.

- Nekem is jó volt – mosolyodtam el szélesen, boldogan. – Viszont most már tényleg vissza kellene mennem a táborba – sóhajtottam halkan, habár a végtelenségig tudtam volna feküdni Harry karjaiban.

- Mikor jössz megint? – kérdezte pedig még el sem mentem.

- Nem igazán tudom. Kellene most már egy kicsit több időt töltenem a táborban is. A közösség részeként segítenem kell nekik. Már így is eleget lógtam.

- De visszajössz még ma?

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem elhúzott szájjal. – Nem akarom, hogy tudják, hogy mi van köztünk, amíg még mi sem vagyunk benne igazán biztosak. Már az is elég feltűnő lesz, hogy nálad aludtam.

- Értem. Rendben – bólintott egy aprót komoran.

- Sajnálom. Csak amíg nem tisztázódnak köztünk a dolgok – ültem fel, hogy közelebb kerüljön arcunk, majd egy lágy puszit nyomtam bocsánatkérően a szája sarkába.

- Semmi baj – vonta meg a vállát, de tudtam, hogy hozzám hasonlóan őt is bánja a dolgot. Szerettem volna több időt tölteni vele, de még nem lehetett. – De talán eljöhetnél estefelé, mondjuk, fürdeni, vagy vihetnél vizet a tóból – ajánlotta a jobbnál jobb kifogásokat, hogy találkozhassam vele még ma. Furcsa volt, hogy ennyire ragaszkodott a társaságomhoz, nem mintha bántam volna, sokkal inkább melengette meg szívemet kötődése. Talán csak unta a magányt, én viszont többet nem mertem neki felajánlani a táborba költözés lehetőségét.