Make it out Alive (H.S)

Tizenhatodik fejezet

Az elmúlt napon alig mozdultam ki a táborból, de lélekben, mintha egészen máshol lettem volna. Abban a vízeséshez közeli kis barlangban. Harry mellett. Nemcsak arról volt szó, hogy percről percre egy jobban hiányzott, hanem az idegesség és az aggódás is úrrá lett rajtam. Harrynek hála Theo állapota hirtelen javulásnak indult, miután megkapta a gyógyszert. A láza délutánra szinte teljesen lement, estére pedig - még igaz, mindig nem volt a régi, de - már egyáltalán nem sírt, sőt sokat mosolygott, evett, így Niall is végre megnyugodott.

Azonban én mégsem tudtam teljesen lecsillapodni. A többiek számára úgy tűnt, hogy minden megoldódott, hiszen Theo a gyógyulás útjára tért, és Harrynek sem volt már gyógyszere, de épp ez volt, amiért aggódtam. Büszkeség töltött el, hogy Harry leküzdötte függőségét, de talán akkor bele sem gondolt, hogy milyen következményei lehetnek majd ennek. Töltöttem már időt drogról leszokó személyekkel, mikor a rehabon dolgoztam, ezek az emberek pedig annyi fájdalomról, rosszullétről, szenvedésről és sötét tervekről számoltak be, hogy összeszorult a szívem, mikor Harryre gondoltam. Azaz szinte minden percben. Számításaim szerint, ha reggel még beszedett a gyógyszerből, akkor estére már biztosan megjelentek rajta az elvonási tünetek, hacsak nem tartott meg magának egy-két pirulát, bár a levélben lévő bogyók számából ezt a lehetőséget, szinte azonnal ki kellett zárnom. Estére, mikor egyedül maradtam az ágyamban, képtelen voltam alvásra bírni magam. Egyre szörnyűbb elképzelések bukkantak fel az agyamban Harryről. Fogalmam sem volt, hogy milyen utóhatásai lehetnek a gyógyszernek, amit szedett, és azt sem tudtam, hogy milyen keményen drogozott már mielőtt a szigetre érkeztünk. Így tényleg csak a legrosszabbra tudtam gondolni, hiszen az is egy eshetőség lehetett.

A kevés éjszakai alvás miatt másnap zombinak éreztem magam, és az idő nagy részében csendesen bámultam magam elé elgondolkodva, teljesen kizárva a körülöttem lévőket. Azt reméltem, hogy ekkorra Harry már felbukkan valahol, inkább feladja büszkeségét, és segítséget kér, minthogy valami butaságot csináljon magával, de mégsem jött.

- Addy? Héj, Addy! – zökkentett ki egyszer csak Niall gondolataim közül. Azonnal felkaptam a fejem, és a szőke irányába fordultam. A mai napon kedvezett nekünk az időjárás, így tennivaló hiányában a homokban ülve foglaltuk le egymást, bár ezúttal én kicsit kívülállónak éreztem magam.

- Bocsi, Niall, mondtál valamit? – néztem bocsánatkérően rá.

- Csak azt kérdeztem, hogy nincs-e kedved eljönni velem és Theoval gyümölcsöt szedni. De már harmadszor – csóválta meg a fejét kissé rosszallóan, mégis lágyan elvigyorodva.

- Sajnálom, csak kicsit elkalandoztam – vontam meg a vállam, miközben újra az ujjaim között morzsolgatott homokra pillantottam le.

- Tegnap reggel óta, mintha nem is lennél igazán közöttünk – kezdett épp csak bele, én pedig másra sem vágytam csak, hogy végre abbahagyja. – Ki sem mozdultál azóta a táborból.

- Csak kimerített az elmúlt pár nap – engedtem meg magamnak egy kis füllentést, aminek nagyobb része volt az igazság, mint a hamis beszéd.

- Azt ne mondd, hogy még mindig amiatt a drogos gyerek miatt vagy kiborulva – ült ki arcára az undor. Gyűlölete Harry iránt a nemrég történtek után csak még láthatóbba vált.

- Nem erről van szó... - ráztam meg a fejem, és egy pillanatra kezeim közé temettem az arcomat. Utáltam, hogy ezt a beszélgetést körülöttünk mindenki hallgatja, de hiába próbáltam volna elmagyarázni a Harry és köztem lévő kapcsolatot, úgysem értették volna.

- Nem érdemli meg a szimpátiádat, nemhogy még a barátságodat – folytatta tovább, nekem viszont nem volt erőm veszekedni vele, habár cseppet sem értettem vele egyet. Azonban nem neheztelhettem Niall-re, hiszen nem ismerte eléggé a körülményeket, ahogy Harryt sem.