Egyetlenem a földön, ki beragyogja az égboltom.
Puszta lépteit tudom, nem felém igyekeznek.
Tekintetéből olvasom ki, tiltott szavait.
Mégis itt állok, és kérdezgetem magamtól,
Ő kinek az egyetlenje?
Egyetlenem a földön, ki miatt érdemes nekem felkelnem.
Szavai lehozzák nekem az égi csillagokat.
Érintése késztetést érez a tovább lépésre.
Mégis valami tiltja bennem az érzést...
Hisz te vagy valakinek az egyetlenje.
Egyetlenem a földön, ki másnak adta magát.
Szomorú igazság a földre tipor.
Mégsem látod orcámon, mi okozta e fájdalmat.
Könnyeimet szív alakú napszemüvegem mögé rejtem,
S fájdalmam nyalókába fojtom.
Egyetlenem a földön, kit már elvettek tőlem.
Választ kéne adnod a sok fel nem tett kérdéseknek.
Ha annyira szeretnél, mint én tégedet, és mégis együtt lehetnénk...
Akkor sem engedhetjük meg magunknak a szépet, s jót.
Hiszen a kötelék még mindig ott lebeg az orrunk előtt.
Egyetlenem a földön, ki még lehet az enyém.
Mondd meg nekem e kérdésre a féltve őrzött választ.
Őszintén, s egyszer, s utoljára, oh mondd meg nékem mit nem hallottak füleim...
Vagyok én neked oly fontos...
Hogy legyek az egyetlened?
