Csupán egy dolgot nem értek,
Miért írtóznak tőled?
Hihetetlennek tartom,
Én lennék az egyetlen,
Ki képes szeretni téged, gyűlölettel együtt.
Nevetnek a kicsinyességem miatt,
Kiközösítenek az érzéseim miatt,
Mégis ha odáig jutna a sor,
Kiállnának mellettem.
Szemeid ha elkalandoznak az enyémben,
Mosolyogva hajtom fejem le, s újra fel.
Végül ha oszatsz nékünk valamit,
S nálunk jársz,
Kezeinket összetapasztod.
Mosolyra egyszer csaltam ajkad,
Mégis én lettem az, ki mosolygott,
Hisz mosolyod éltelti kis szívemet.
Nevettetni is egyszer sikerült,
Mégis ugyanúgy sült el,
Én kezdtem kötődni hozzád.
Átkozhatom a tanári kart,
Az iskolát,
Az osztályt,
A sorsot,
De akkor sose ismertelek volna meg.
És még mindig lélektelenül bóklásznék e világban,
Most hogy beléd szerettem.
