Familiar Love •Sprouse•

prologue

- Anya! Ne menj! - kiabáltuk egyszerre Jasonnel, az aikertestvéremmel, miközben felé rohantunk. Könnyeimtől alig láttam valamit, minden homályos volt. Mikor nekiütköztem lábainak, szorosan átkaroltam azokat.

- Muszáj mennem. - hajolt le hozzánk

- Miért? - szipogott Jason, mire hosszú pillanatokra, anyu apára nézett, aki végül válaszolt

- Anyának el kell mennie, és mi nem mehetünk vele.

Még jobban elkezdtünk sírni. Nem voltunk készen rá, hogy elmenjen itthonról. Még nem. Hiszen csak 7 évesek voltunk.

- Apa vigyázni fog rátok. - ölelt át mindkettőnket

- Mennünk kell, lefogod késni a gépet. - szólt közbe apu, mire anya védelmező karjai elengedtek minket. Felegyenesedett, megfogta a nagy kék bőröndjét, és kiment az ajtón. Utána ment apa, kezében a többi táskával, majd mikor mindketten a küszöb másik oldalán voltak, ránk csukták az ajtót. Egyedül maradtunk. Két 7 éves gyerek, egy nagy házban.

Zihálva eszméltem fel álmomból, és néztem körül a szobában, aminek semmi értelme nem volt, ugyanis alig láttam valamit. Amit láttam, azt is csak az ablakon beszűrődő csillagok fényének köszönhető. Bárcsak azt mondhatnám hogy ez csak egy hülye álom volt, de nem. Sajnos ez a csúf valóság. Amióta anya így elment, lassan már 11 éve, azóta álmodom ezt, és sajnos egyre gyakrabban. Anyáról azóta sem hallottunk semmit. Se Jason, se én nem tudjuk mi van vele, ahogy szerintem ő se tudja, hogy velünk mi van. Amikor pedig apát erről kérdezzük, mindig témát vált, így már nem is próbálkozunk. Beletörődtünk, hogy anya nélkül nőttünk fel.