Familiar Love •Sprouse•

part 4

- Evan, Evan, Evan! - üvöltöztem az osztályterembe érve. Mindenki meglepődve nézett rám, főleg az a személy akit kerestem. Kicsit se nézett hülyének az egész osztály, áhh dehogy.

- Spencer, Spencer, Spencer! Mi az?! - kiabált ugyanolyan nagy hangon mint én. Ha nem hangosabban. Válasz helyett az arcába nyomtam a telefonomat, aminek kijelzőjén a tegnap készült kép volt, Veronicáról. Az arca felbecsülhetetlen volt, nem hitt a szemeinek.

- Nee!

- Mi az? Mi ennyire megdöbbentő? - szólalt meg egy lány mellőlünk, mire mindketten rávágtuk hogy semmi, majd kimentünk a folyosóra. Vagyis, jobban mondva kirángattam Evant a karjánál fogva... de mindegy, a lényeg az, hogy kint voltunk a folyosón.

- Amúgy csak megjátszottam az előbbi reakciómat. - dőlt háttal a falnak, szokásosan zsebre dugva kezeit - Mindenkivel ezt csinálja. Van egy hivatalos pasija, de közbe van másik tíz, akikkel kedve szerint kavargat.

- De ez... álljunk csak meg. Ezt mégis honnan tudod?

- Az egész suli tudja.

- Aha. - néztem rá felvont szemöldökkel. Egy szavát sem hittem el. - Akkor az igazi pasija miért tudja?

- Meeert... - húzta a száját, miközben tarkójához kapott - Na jó. Onnan tudom, hogy annak a tíz embernek az egyike voltam. Egyszer. Még másfél éve.

- Hogy mi!? Te meg ő??

- Ki voltam akadva, részeg is voltam, és csak úgy megtörtént. Azonnal meg is bántam, rosszul voltam magamtól.

- Helyes. A helyedben én egy örök életre meg is utáltam volna magam.

- Most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti témára.

- Oké. - sóhajtottam - Csapdát kéne állítani neki, hogy lebukjon. Az igazság az, hogy sajnálom a pasiját.

- Csak azért sajnálod Trevort, mert bejön neked. - lökött oldalba a könyökével, idegesítő vigyorral arcán. Trevornak hívják? Mindenesetre, jó tudni.

- Meg sem hallottam... szóval. Olyan csapda kéne, hogy a vöri a saját szemeivel lássa egy másik sráccal.

- Miért nem mutatod meg neki a képet?

- Mert nem hinné el. - forgattam meg szememet

- Én biztos megpróbálnám, egy próbát megérne. Ha elhiszi, talán segíthetek nektek lebuktatni a szöszit. Ha nem, akkor vessen magára. - fonta keresztbe kezeit mellkasán. Igaza lehet. Megérne egy próbát. Azzal, hogy megmutatom neki a képet, semmit nem veszíthetek. És ha viszont tényleg nem hiszi el, az már igencsak az ő baja.

- Oké. - vontam meg vállaimat - Úgyis el kell vinnem Colenak a gépét, közben majd beugrok a vörihez is.

- Mit keres nálad a kamerája?

- Tegnap mikor visszajöttem a suliba, véletlen az övét adta oda, az enyém helyett.

- Ugyanolyan a kamerátok, vagy mi?

- Valószínű. - mondtam ki a végszót, ugyanis becsengettek.

Egész matek órán azon gondolkoztam, hogy vajon mikor mutassam meg neki a képet, mi lesz a reakciója, vagy egyáltalán fog-e hinni a szemének. Eközben próbáltam nem lemaradni az anyaggal, minél gyorsabban írtam le amit a tanár felfirkantott a táblára, hogy utána a magyarázatára rá se hederítve, több időm legyen kiagyalni a mai napot, ami az óra végére sikerült is. Mikor épp kérdeztem volna Evant, hogy melyik osztályban van a vöri, találjátok ki, ki lépett be ekkor a terembe. Hát persze hogy az emlegetett szamár. Fekete gatyában, szürke hosszúujjú ingben, kócos hajjal közeledett a barbi baba felé. Szuper. Amikor kimegy, pár másodperccel később utána megyek, és megpróbálom elcsípni őt.