Familiar Love •Sprouse•

part 3

Sikeresen kinyilváníthatom: túléltem az első napom. Nem szóltam be senkinek, és nem kaptam idegösszeomlást az emberektől. De a suliújság dolog még hátra volt. Kicsengő után, Evannel azonnal le is mentünk a földszintre, ahol ennek az irodája volt. Miközben bekopogtunk, a szívem majd' kiugrott a helyéről.

- Ahhj... mi az már megint? - morgott valaki odabentről. Nem úgy hangzik mint akinek jó kedve van, amitől csak méghevesebben kezdett dobogni a szívem. De csak addig, amíg az ajtó ki nem nyílt. - Mit akartok? - lökte hozzánk morcos arckifejezéssel a kérdést, a nálam kb egy fejjel magasabb srác. Fekete pólót, rajta egy farmerkabátot, aminek garbója valami fehér szőrme volt, és farmergatyát viselt. Fején egy fura sapka volt, ami alól fekete hajtincsei kandikáltak ki, derekát pedig egy szürke kockás ing ölelte át. Amíg végigmértem, addig mellettem Evan, már válaszolt is.

- Hoztam nektek fotóst. Cole, ő itt Spencer. Spencer, Cole.

- Őt? - nézett végig rajtam merev tekintetével, lenéző hangsúllyal hangjában

- Nem. Másvalakit. Aki most pont nincs itt. - nyomtam határozottan kezeibe kamerámat, mindvégig ugyanolyan merev tekintettel nézve őt, mint ahogy ő tette.

- Gyertek be. - sóhajtott miközben elállt az ajtóból, ezzel be engedve minket. Alapból maga a helység is kicsi volt, de a sok papírkupac és a nagy asztalok még szűkösebbé tették. A sötétítő függönyök félig el voltak húzva, így félhomály uralkodott a szobába.

- Már múlt évben is gondban voltatok a fotóssal, gondoltam, Spencer jó lenne erre a feladatra.

- Aha. Szuper. - motyogta Cole, csakhogy valamit reagáljon. Láthatóan nem figyelt Evanre, helyette a kamerámmal volt elfoglalva, amit egy kábel segítségével, laptopjába csatlakoztatott. Pár percig csendben bámulta a képernyőt, majd végül megszólalt. - Figyelj... nem szoktam, és nem is szeretek csak úgy dicsérgetni, de a képeid egész jók.

- Na látod. - virítottam meg önelégült vigyoromat. A reakció egy alig látható, halovány mosoly volt, ami egy pillanat alatt el is tűnt.

- Nem ígéhetek semmit.

- Ne már, haver. - szólalt meg Evan mellőlem

- Ez nem olyan egyszerű. Meg kell kérdeznem Susant elvégre társak avgyink. Plusz, az igazgatót is meg kell győznöm. Deee... rajta leszek az ügyön.

- Oké. Azért köszi. - húztam halvány mosolyra számat. Persze, megértem hogy ezt csak így, ilyen egyszerűen nem lehet. De mégis elszomorodtam, és úgy éreztem, nincs sok esélyem.

- Még ne köszönj meg semmit.

- Akkor... mi most megyünk is. Bocs ha zavartunk. - indult el Evan az ajtó felé, én pedig követettem őt

- Te sosem zavarsz.

- Óóhhh... milyen romantikus valaki. El ne sírjam magam. - törölte le képzeletbeli könnyeit

- Nincs zsepim, szóval ne is.

- Spenc, adj zsepit. - fordult hozzám

- Ha lenne, se adnék.

- Chhh... én itt mindent megteszek érted, te meg sajnálsz tőlem egy kibaszott zsepit?

- Pontosan. - vigyorogtam, mire Cole egy kicsivel hangosabb nevetése ütötte meg füleimet. Mielőtt ránézhettem volna, megköszörülte torkát, és ugyanolyan komolyra vette a figurát, mint amikor bejöttünk ide. Most találkoztunk először, de már kinyilvánítom: nem nagyon szeretheti kimutatni az érzéseit.

- Nem azt mondtátok hogy mentek? - kutatott kezeivel a papírok között, pár másodperc erejéig ránk nézve. Hiába, szája sarkában még mindig ott volt az a picike mosoly.