Familiar Love •Sprouse•

part 1

Az új ház teljesen üres volt. A falak unalmasan fehérek, a padló poros, a szobák üresek. Minden vágyam volt hogy ilyen legyen az új házunk. Szuper lesz... kitakarítani. Állandóan költözünk, ez már vagy a hatodik eset, és mindig apa miatt. Építész, és egyben tervező is volt. Mindig oda költözünk, ahol épp olyan munkát kap, ami eltart egy darabig.

Új város, ezúttal New York, új ház, új suli... nos, igen. Három hét és suli. Szívás mindig az új diáknak lenni. Sehol nem találod a helyed, senkit nem ismersz, minden idegen és új. Pfujj... ám erről Jasonnek már más a véleménye. Ő nem olyan mint én. Ő könnyen talál barátokat, könnyen beilleszkedik, mindenkinek egyből a kedvencévé válik. Ő maga a megtestesült jóság. Jó tanuló, túlságosan szófogadó, röviden: Jason a tökéletes minta gyerek. Én viszont... ezeknek a 180 fokos ellentéte. Oké, én is jó tanuló vagyok, de ennyi. Nem vagyok túlságosan szófogadó fajta, nem barátkozok könnyen, és nem tudok beilleszkedni. Soha nem is akartam. Mindig kilógtam a sorból, viszont ez nekem mindig is tetszett.

Épp az új házunkat fedeztük fel, ami sokkal nagyobb volt mint az előzőek közül bármelyik is, én mégis a legkisebb szobáért kutakodtam. Azóta amióta átléptem a küszöböt, ezt a szobát kerestem, és most végre megtaláltam. Tökéletes volt. Nem volt túlzottan nagy, és ami a legfontosabb, közvetlen a konyha mellett volt, így bármikor kimehetek nassolni valamit. Jason, nem messze az én kiválasztott helységemtől találta meg az ő birodalmát, ami már egy fokkal nagyobb volt mint az enyém.

Amíg apa intézte a papirokat a tulajdonossal, kipakoltuk cuccainkat az autóból, ami fejenként csak pár táskából és dobozból állt. Hiába volt nagy kocsink, nem fért be annyi doboz hogy mindenünket magunkkal tudjuk hozni egy távoli nagyvárosba, ezért csak a legfontosabb cuccainkat tartottuk meg, a többit eladtuk. Személy szerint, én inkább a ruháimat adtam el, mint azokat a cuccokat amik a szívemhez nőttek. Vagy a kamerámat, amitől apa már próbált megszabadulni párszor. Monsanom sem kell, hogy mindig visszaszereztem. Imádok fényképezni, ezzel adom ki magamból az érzéseimet. Apa szerint ez marhaság, szerinte csak kattintgatok össze-vissza, aminek nincs semmi értelme. Általában adok a véleményére, de ha a fotózásról van szó, ő a legnagyobb ellenségem.

♧ ♧ ♧ ♧

Reggel a telefonom ébresztőjére keltem, ami a kedvenc zeném volt. Telefonom után, álmosan kezdtem kutatni. Amint meg találtam, fejem felé emeltem, majd hunyorogva - szemüveg nélkül - végül kinyomtam a zenét.

- Fél óra múlva kész legyél. - kukucskált be pár perc múlva Jason az ajtómon. Ahogy láttam, ő is most ébredhetett: szemei a szokásosnál is kisebbek voltak, hajtincsei pedig szanaszét lógtak. Mikor meggyőződött róla hogy mozgok, és nem haltam meg, kiment.

Egy nagy ásítás és nyújtózás után, a barna szekrényem felé mentem, ami az ágyamon kívül, az egyetlen bútor volt a szobában. Mikor kinyitottam, az ajtaja belső részén levő tükörben egy félelmetesen kinéző lány pillantott vissza rám. Ha őszinte akarok lenni, még én magam is megijedtem magamtól. A lehető leggyorsabban kiválasztottam egy fekete cső farmert, ami egyik térdénél ki volt szakítva, és az egyik rövidújju felsőmet, ami szintén fekete színű volt, és fehérrel egy csontváz teste volt rá rajzolva. Ezután kifésültem a hajamat, s kiengedve hagytam. Felvettem az egyik tornacipőm, majd felkaptam farmer hátitáskámat, benne a kamerámmal, majd kimentem a nappaliba.

- Jó reggelt. - motyogtam mikor megláttam apát. Épp a kanapén ült, és nézte a tévét. Egy pillanatra amíg köszönt, rám nézett, de utána már vissza is fordult a képernyő felé. Ledobtam mellé a táskám, majd a konyhába igyekeztem, ahol már ott volt Jason. Szokás szerint a bútornak nekidőlve ette a szendvicsét. Soha nem értettem hogy tud ilyen korán enni, én ilyenkor csak egy bögre kávét iszok. Miközben lefőztem, majd megittam, kifaggattuk egymást, hogy mit gondolunk az új suliról, hogy izgulunk-e a tanév első napján, meg ilyenek. Mondanom sem kell hogy egyikőnk sem izgult. Jason azért, mert neki mindig minden jól sül el, én pedig azért, mert egyáltalán nem érdekelt. Ugyanolyan szar iskola, szar tanárokkal és diákokkal, mint az előző pár volt. Már most alig várom hogy egy-két év múlva ismét elköltözzünk.

Végül elindultunk. New York ijesztően óriási és forgalmas volt, egy kisebb város után, ahonnan jöttünk. Amióta pár hete ideköltöztünk, egyfolytában próbálunk eligazodni az utakon, de nem hiszem hogy valaha is megfogjuk tudni szokni ezt a nagy nyüzsgést.

A városhoz hasonlóan, a suli is hatalmas volt. És zord. Egyáltalán nem barátságos. Bár, melyik suli barátságos? Előbb vagy utóbb, mindegyikről kiderül hogy egy börtön, iskola névvel ellátva. Nem volt senki az épületen kívül, de az épületen belül, a folyosókon sem. Mindenki órán volt. A bejárat mellett volt a porta, ott megkérdeztük hol van az igazgatói. Amint megkaptuk amit akartunk, elindultunk célunk felé, ami a folyosó végén volt, ahol leültünk a padokra, és vártunk amíg bemehettünk. Fél óra múlva egy női hang ütötte meg fülemet, mely azt mondta: következő. Gondolom nekünk mondta, így megböktem Jasont, és elindultunk.

- Jó napot igazgató úr. - szólaltunk meg egyszerre mikor beléptünk az ajtón. A szakállas, szemüveges, kopasz férfi miután üdvözölt minket, kezével mutatta hogy nyugodtan üljünk le a vele szemben elhelyezett székekre. Így tettünk.

- Biztosan ti vagytok az új diákok. - nézett végig rajtunk - Mr. Andrew vagyok, az iskola igazgatója.

- Örvendünk. Ő itt a testvérem Spencer, én pedig Jason vagyok. - vette a kezébe a dolgokat a mellem ülő srác, amin egyáltalán nem csodálkoztam. A kicsit hosszúra sikeredett megbeszélésnek a nagy részében ő beszélt, én csak akkor szólaltam meg ha tőlem kérdezett valamit, meg néha bólogattam, hogy ne legyen feltűnő az alacsonyabbnál is alacsonyabb érdeklődési szintem.

Miután háromnegyed óra múlva végeztünk, és megkaptunk az órarendünket, meg egy leegyszerűsített térképet a suliról, el is indultunk. Sajnos nem egy osztályba raktak minket, ezért már az elején szétváltunk. Pár perc múlva, a második emeleten, megtaláltam a 16-os termet.

Egy darabig csak ácsingóztam az ajtó előtt, majd egy nagy levegőt véve, bekopogtam. Nem féltem, meg semmi, de mégis a szívem úgy dobogott, hogy azt hittem ki fog szakadni mellkasomból. Nem volt sok időm ezen agyalni, ugyanis azonnal jött a válasz a másik oldalról, mire lassan lenyomtam a kilicset, és beléptem a terembe. Az eddigi, ajtón keresztül hallható zaj most elcsendesült, mindenki lélegzetvisszafolytó kíváncsisággal nézett a terem ezen részébe. Torkomat megköszörülve, határozottabb léptekkel mint amire számítottam, odaléptem a tanárhoz, aki az órarend szerint az osztályfőnök volt, és odaadtam neki azt a papírt amit az igazgató nyomott a kezünkbe, hogy adjuk oda az ofőnknek. Miután szemivel átfutotta a sorokat, rám nézett, majd az osztályra.

- Osztály, ő itt Spencer. Ettől az évtől kezdve, ide fog járni hozzánk. - mosolygott. Alig hogy befejezte rövid mondandóját, a fiúk őrült fütyülésbe, tapsolásba, és üböltésbe kezdtek, mire kuncogni kezdtem. A lányok annyira nem voltak elragadtatva, de nem is zavart. A lányokkal mindig nehezebben jöttem ki, némelyik túl sokat képzel magáról, aminek köszönhetően elviselhetetlenné válik.

- Nos Spencer, ülj le egy szimpatikus helyre, és próbálj meg figyelni. - folytatta az ofő, majd határozott léptekkel elindultam a terem hátsó részébe. Mindig is utáltam elöl ülni. Az utolsó előtti sorban, egy világosbarna hajú és szemű, piercinges srác mellet volt a táblától a legmesszebbi üres hely, amit azonnal el is foglaltam.

A srác mosolyogva figyelte ahogy ledobtam táskámat a földre, majd hátradőltem a kényelmetlen székben, hasonlóan. Az ofő ezután folytatta beszédét, ami az elkövetkezendő évről szólt. És unalmas volt. Ahogy körbe néztem, észrevettem, hogy nem sok mindenki figyelt rá. A legtöbben telefonoztak, meg a padon feküdtek, de voltak olyanok is, akik engem néztek. Többnyire lenézően, de páran mosolyogtak. Tekintetem azonban arra a pár lányra szegeződött, akik egymás mellett ülve, vakító rózsaszín felsőben reszelték körmeiket. Két barna, egy szőke. Mint általában, sajnos most is arcomra volt írva, mit gondoltam róluk.

- Látom a három grácia, már most nem a kedvenced. - suttogta mellettem a srác - Ezzel nem vagy egyedül.

- Nem túl idősek ehhez a színhez? Mint valami barbi babák.

- Kívülről. De belülről még az ördögnél is rosszabbak. Amúgy Evan vagyok. - mosolyodott el a végére

- Én Spencer. De ezt már úgyis tudod. - viszonoztam mosolyát. Fekete rockos cuccai, és piercingje ellenére, egész normálisnak tűnt.