a sütis lány × befejezett

második

Noah Gray

Már talán két hét is eltelt, mióta nem láttalak. Egyszerűen nem jöttél be a kávézóba, nem rendelted meg tőlem a szokásos süteményed, teádat és nem ültél le a hatos asztalhoz a régies könyveddel. Teljesen felszívódtál, eltűntél a szeplőiddel, a gyönyörű gödröcskés mosolyoddal és a rézvörös hajaddal. A kedves hangoddal nem dobtad fel a napom, így az elmúlt napokban teljesen magam alatt voltam.

Egy átlagos keddi napon, az egyik órámról hazafelé jövet úgy döntöttem, kerülök egyet. Azon a héten nem kellett dolgozzak, a kávézó tulajdonosa elutazott, így az zárva volt. A hó hatalmas pelyhekben hullott, a csípős hideg már rég kicsípte az arcomat. A park fáinak ágain megkövülten terült el a hótakaró, fehér fátyolként fedte fedetlen mivoltukat. A madárfészkek üresek és magányosak voltak, a padokon sem ült senki. Kicsivel odébb lágy, gyermeki kacajok repültek az égben, boldog gyerekek játszottak a hóban.
Lassú léptekkel haladtam, magamban elgondolkodtam, mennyit is jelent nekem ez az évszak. A gyermekkorom gyönyörű emlékeit, a sok mosolyt és nevetést, a rengeteg hóembert, a forró teákat a kandalló mellett, megannyi megfázást, ölelést a hóban. Már kiskoromban is azt vártam a legjobban az évben, amikor télen leesik az első hó. Majd azt, amikor először kiszaladhatok a kertbe játszani. A mai napig nem értem, miért lett ennyire fontos számomra a csípős, téli szél, a jégcsap a háztetőről, a hóember az udvarról, a fehér hótakaró. Talán ez egy motívum az életemből, amolyan ismertetőjelem.

Óvatosan megrázva a fejem csöppentem vissza a jelenbe, lépteim hirtelen gyorsítottam fel. Éhes voltam, édesanyám pedig azt mondta, aznap a kedvencemet főzi. A hasam vitt előre, húzott hazafelé. Gyorsan haladtam, fekete bakancsom csúszott a jegen, mely a járdára fagyott - így egy óvatlan pillanatban elestem. Mély, a tőlem megszokott hangos dallammal nevettem fel saját szerencsétlenségemen, egy idő óta most volt először igazi a mosolyom. Csak ültem a jeges földön és nevettem saját ügyetlenségemen.
Apró léptek moraját hallottam meg, szemeim azonnal kipattantak, tekintetem rád tapadt. Mert ott álltál előttem, majd két hét után újra láttalak. Mosolyod egyre szélesedett, kék szemeidben megcsillant valami különleges. Sapkát most nem viseltél, hiába hullott a hó keservesen, rézvörös hajad egyszerűen felkötve pihent fejed tetején, szeplős arcod így nem keretezte semmi. Kezeid szövetkabátod zsebébe süllyesztetted. A te hátadon is hátizsák nehezedett, iskolából indultál hazafelé.

-Szia Noah. -ajkaid szépen formálták a szavakat, gyönyörűen hangzott nevem a szádból.

-Szia Alice.

Mást nem mondtál, csak kivetted csupasz kezed a zsebedből, majd felém nyújtottad azt. A kabátod alól kikandikált egy ezüstkarkötő, két apró madárka lógott rajta. Mintha egymásra mosolygott volna a kettő medálka, mintha tudtak volna valamit, amit én nem, úgy lógtak a gyönyörű ezüstláncon. Aprócska kezed figyeltem, majd tekintetem arcodra vezettem. Szemeid szintén engem kémleltek, vártad, mikor fogom meg a kezed. Fel akartál segíteni a földről, apró mosollyal biccentettél tenyered felé. Óvatos, lágy mozdulatokkal raktam kezem tiedbe, mint egy kirakós darabjai, úgy illeszkedtek össze. Tenyered puha volt, óvatosan megcirógattad kezem hüvelykujjaddal. Megszorítottad azt, mire bizsergés járta át egész testem, majd felhúztál a földről. Lábaimra állva közel voltam hozzád, közelebb, mint kellett volna. Zavart, vöröslő szeplőid lehajtottad, talán cipőd orrát figyelted, nem tudom. Hallottam heves lélegzeteid, hátráltam egy lépést, biztos voltam, hogy mindketten a közöttünk összekulcsolt kezünket figyeltük. Zavartan emelted végül fel a fejed, hirtelen engedted el a tenyerem, melyben tied elveszett, akár a szavak között a vessző. Nem tudtál mit kezdeni a kialakult szituációval, egyik lábadról a másikra álltál, mintha csak eszedbe jutott volna valami zavarba ejtő, újra lehajtottad a fejed.

-Köszönöm. -szólaltam meg végül, magam is meglepődtem, mennyire rekedtes volt a hangom. Végre kék szemeid rám emelted, zavart mosoly ült ki arcodra.

-Igazán nincs mit, Noah. -bakancsoddal a mellettünk levő hókupacot rugdostad, szemeid még mindig engem kémleltek.

-Mmm... Izé. Nekem mennem kéne, anya vár vacsorára. - szóltam, mire te édes vigyorra húztad ajkaid. A park kijárata felé biccentettél, együtt indultunk haza.
Egymás mellett ballagtunk, csendesen ropogott talpunk alatt a hó. Nem volt kínos a csend, inkább kellemesnek nevezném.

-Nálunk töltöttkáposzta lesz. -mondtad hirtelen. - Az öcsém utálja. Képzeld el, apu kitalálta, hogyha megesz kettő tölteléket, kijöhet játszani a hóba. Nekem meg vele kell jöjjek.

-Ha van kedved, és ha az öcséd megeszi a töltöttkáposztát, szivesen veletek tartok. Imádok a hóban játszani. -emeltem tekintetem rád, te pedig fülig vörösödve hajtottad le a fejed.

-A..az jó lenne.- bólintottál aprót zavartan. - Mert hát Nate mindenre képes, hogy hógolyózhasson. Tudod, imádja a telet, minden egyes pillanatát ki akarja élvezni. - kék szemeid szeretetteljesen csillogtak, sütött le rólad, mennyire szereted az öcsédet.

-Én a mai napig ilyen vagyok. A tél valahogy védjegyemmé vált még kiskoromban. - vontam vállat.

-Akkor szeretni fogjátok egymást. -vigyorodtál el. Gödröcskéid aranyosan ültek arcodon, gyönyörű voltál velük.

Folytattuk utunkat, egyre jobban elmélyedtünk egymás szavaiban. Elmerültem gyönyörű hangodban, s egyre több mindent megtudtam rólad. Csak hallgattam ahogy nevetsz, ahogy mesélsz magadról.
Megtudtam, hogy édesapád egyedül nevel téged és hatéves kisöcsédet, elmondtad, hogy imádsz olvasni. Megkértél, hogy kísérjelek haza, alig két utcányira laktál tőlem. Annyira boldog, mint akkor, még soha nem voltam, pedig nem csináltunk mást csak beszélgettünk és nevettünk. Mégis, életem legőszintébb pillanatait neked köszönhetem, ezért pedig örökké hálás leszek neked. A kapu előtt, mielőtt bementél volna a krémszínűre mázolt otthonodba, utoljára visszanéztél rám. Ahogy felém kaptad fejed, rézvörös hajad meglebbent a levegőben, akár zászló a szélben.

-Később találkozunk Noah!

-Alice! Hányra jöjjek értetek? -hihetetlenül elmosolyodtál, majd megráztad hidegtől kipirosodott, szeplős arcod.

-Vacsora után. Szia Noah! -majd bezárva magad mögött az ajtót, besétáltál az otthonosnak kinéző házba.