a sütis lány × befejezett

hatodik

Noah Gray

Pár héttel később az iskolád előtt álltam, vártalak. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, az egyik már öregedő fa árnyékban bújtam meg a Nap égető sugarai elől, melyek így június elejére már rendesen sütöttek. Fejemről fekete keretes napszemüvegem is orromra tettem, már nyugodtan tudtam kémlelni az iskola előtt morajló diákok tömegét.

Mindenhol klikkesedő fiatalok beszélgettek, nevettek. Volt nem messze tőlem egy társaság, melynek tagjai egy-egy cigarettát fogtak a kezükben, láttam színes hajú, kitetovált arcokat is köztük. Mindegyik arc mögött egy múlt volt, egy háttér, amit senki sem ismerhetett igazán. Ezért nem szoktam külső alapján igazán ítélni, mert sosem tudni, ki lakozik a kemény álarc mögött.
Tekintetem tovább vezettem egy már túlságosan hangosan nevető társaság felé. Ránézésre a suli menői lehettek, minden figyelmet magukénak akartak, jól láthatóan egy kényszeres álca volt rajtuk. Két-három lány s négy-öt fiú állt egy kisebb körben, miután hangosan felnevettek körülnéztek, ki figyeli őket. Azt hiszem, ezt hívják feltűnési viszketegségnek.
Viszont nem csak megjátszott, álcát viselő, kétségbeesett arcokat láttam. Voltak itt olyan emberek, olyan társaságok is, ahol a mosoly igazi volt, a nevetés kellően hangos és a barátság pedig a lehető legszorosabb volt. És ez nekem is igazi vigyort varázsolt arcomra, valamiért megmelengette a szívemet, hogy vannak olyan arcok is a hatalmas tömegben, akik nem süllyednek el a semmibe, mert a barátság és az igaz nevetés a felszínen tartja őket.

A különböző arcok között kerestelek téged is, vártam mikor bukkan fel mélyvörös hajad a napsütötte utcán, vártam, hogy mikor látom vékony tested az emberek között szlalomozni. Láttalak magam előtt, ahogy ujjaidat tördelve várod a vizsgád eredményeid, tudtam, mennyire nem is bízol magadban. Én viszont bíztam benned mindennél jobban, és szerintem ez volt a legfontosabb. Szóbeli érettségi vizsgánk volt aznap mindkettőnknek, én már túl voltam rajta, ezért eléd jöttem; meg akartalak lepni. Ami engem illet, mondhatnám, hogy hatalmas sikerrel leérettségiztem, de akkor nagyot hazudnék. Fogalmazhatok úgy is, hogy sosem voltam a tanárok kedvence. Kiharcoltam azt, hogy ne kedveljenek csupán azzal, hogy nem szerettem tanulni, egyenest utáltam. Hogyha pedig könyv elé ültem és megjegyezni készültem az előttem heverő sorokat, sosem ment. Hiába próbálkoztam. Nem csak a próbálkozásaim voltak hiába valók, az iskolába járásom is az volt. Hónapokig győzködtem a szüleimet, hogy hadd lehessek magántanuló, így tizedik osztálytól az lettem, csupán azért, mert irritáltak az osztálytársaim és a hajnalban kelés. De jobb is volt így, hiszen több mindenre volt időm: munkára, szórakozásra és persze rád.
Most mégis itt vagyok, tizennyolc évesen, érettségivel, és neked hála mindenkinél boldogabban. Mert te tettél olyan boldoggá, amilyen vagyok, miattad lettem az,aki.

Keskeny derekad akár a hurrikán, úgy tört át a hatalmas diáktömegen. Iskolai ünneplőd volt rajtad, még régebben mesélted, mennyire utálod. Mélyvörös hajad meglebbent az enyhe nyári szellőben, azúrkék szemeid kerestek valakit. Engem. Hiába nem tudtad, hogy itt vagyok, azt hiszem reflex szerű volt ez a mozdulat. Mint amikor aláhúzod a neked tetsző szót a régies füzetedben, vagy amikor kipirosodott szeplőidre teszed a kezed, és érzed, hogy elpirultál.
Mosoly szökött arcodra, elnyűtt tornacipőd a kemény aszfaltra csaptad, úgy futottál felém, ölelésembe rohantál. Gyenge karjaid szorosan ölelték át testemet, nyakamba fúrtad a fejed, éreztem leheleted. Elmosolydtál, mindig ezt csináltad.

-Szia Kicsi. -suttogtam a hajadba. London óta ez volt a beceneved, imádtad.

-Szia. -nevettél. Elhúzódtál ölelésemből, mosolyogva néztelek. - Hogy-hogy itt vagy?

-Hamar sorra kerültem, ledaráltam a dolgokat. Siettem hozzád. -vontam vállat. Alacsony tested pirulva nézett rám, gödröcskéid szemtelenül vigyorogtak.
Válladat lehúzó táskád pántjáért nyúltam, hiaba tiltakoztál, elvettem tőled a tankönyveiddel zsúfolt táskát.