a sütis lány × befejezett

harmadik

Noah Gray

Tizennyolc évem alatt nem voltam soha annyira izgatott, mint akkor. Miután hazaértem jutott el a tudatomig, igazából beszélgettünk, nevettünk együtt. Miattam mosolyogtál, gyermeki könnyedséggel kuncogtál, tűrted füled mögé hajad majd húztad fel aranyos, pisze orrod. Megfigyeltem, hogy amikor őszinte kacajod, angyalian ráncolod az érzékszerved, különösen boldog vagy ilyenkor. Nem voltunk sokat együtt, hamar eltelt az út a házatokig, ezt mégis megfigyeltem. Azért, mert őszinte ember voltál, a legcsodálatosabb, kit valaha láttam. És lelkem szárnyalt, mert a tied is elrepítettem az önfeledt boldogság felé.

Anya meg is kérdezte, mitől vagyok olyan vidám. Megjegyezte, hogy már majdnem két hete nem mosolyogtam őszintén, most pedig kivirultan érkeztem haza. Nem akartam még elárulni neki, hogy elcsavartad a fejem és, hogy aznap találkoztunk.
Vacsora után izgatottan indultam el hozzátok. Torkomban hatalmas gombóc kerekedett, kesztyűs kezeim tördeltem egész úton. Nem tudtam, mire számítsak a délutántól, hatalmas kérdőjelként veszett el tudatomban az, hogy hogyan is fog alakulni. Kíváncsi voltam a kisöcsédre, hogy ugyanolyan angyali-e, mint te magad, kíváncsi voltam arra, tényleg annyira imádja-e a telet, mint ahogy azt mondtad. Kíváncsi voltam rád, az életedre, s talán önzőség, de a része akartam lenni.

Délután hat körül járhatott az idő, a nap pedig épp lenyugvóban volt. Vörösre festette az eget, talán furcsa, de nekem erről is te jutottál eszembe.

Óvatosan kopogtattam sötétre mázolt fa ajtótokon, lelkem majd kiugrott a helyéről. A bejáratot egy pöttömke, vöröses kisfiú nyitotta ki, hatalmas kék szemei kiköpött másai voltak a te íriszeidnek. Azonnal tudtam, hogy az aranyos kissrác az öcséd, hisz egyformák voltatok.

-Te ki vagy? -kérdezte hatalmasakat pislogva.

-Szia pöttöm. -guggoltam le elé. -Noah vagyok. -a fiú édesen elmosolyodott, apró gödröcskéi azonnal szemet szúrtak  nekem. - Alice-t keresem.

Nem válaszolt, csak hirtelen elnézett mellettem, az udvaron levő hóembert figyelte és nem tudta levenni róla a szemét. Mintha csak magamat láttam volna benne, ugyanúgy csillant meg valami különös a szemében, mint ahogy nekem is, ennyi idősen. Igazad volt, már a tekintetéből láttam, hogy imádja a telet, akkor ott pedig eldöntöttem, rengeteget fogok vele játszani.

Az öcsédről rád vezettem a tekintetem, idő közben kijöttél az ajtóhoz, megnézni, minden rendben van-e. Rézvörös hajad kiengedted, egyszerű szürke melegítő és egy pulcsi volt rajtad. Az ajtófélfának dőltél, onnan néztél le rám és kisöcsédre. Tekinteted szeretetet sugárzott, arcodon gödröcskéid boldogan ültek, szerény mosolyodnak hála.

-Nate! -szólítottad meg a kisfiút. -Ő itt Noah. Velünk fog jönni játszani. -mosolyodtál el. -Fuss be, és szólj apának, öltözz fel rétegesen. -vállára simítottad apró kezed, óvatosan a házba toltad.

-Szia Alice. -álltam fel, eddig guggoltam. -Jó újra látni. -mosolyogtam rád, amit óvatosan viszonoztál.

-Téged is, Noah. Gyere beljebb! -álltál el az útból, hogy beléphessek az otthonos lakásodba. Bakancsom levettem, hiába tiltakoztál ellene, nem akartam összesarazni a padlót. Sapkám is levettem a fejemről, fürtjeim így rakoncátlanul szemembe hullottak, kabátom a fogasra akasztva beljebb merészkedtem, egyenesen a nappaliba.

Te már egy fotelben ültél, lábaid törökülésbe húztad, úgy mosolyogtál rám. Körbe vezettem tekintetem a szobán, enyhén bézs falain bekeretezett fényképek lógtak. Rajtuk voltál te is, egyiken aranyosan, két oldalra felfogott hajad piszkáltad, olyan hét éves lehettél. Szülinapod volt, hatalmas vigyorral figyelted a kicsiny csokoládé tortádat. Rengeteg családi fénykép volt még, egyik kedvencem mégis talán az, amelyiken te könnytől csillogó szemekkel egy kisbabát tartasz a karjaidban, egy kórház folyosóján. A kisöcséd lehetett, Nate, akire hatalmas mosollyal néztél. Igazi volt az a pillanat, ahogy a fénykép is.

A helyiségben található volt még egy kandalló is, a tűz pirosas árnyalatban lejtett táncot benne, gyönyörű játékot játszva. Butaság talán, de megláttalak téged benne, olyan titokzatos és csodaszép volt, mint te. A kandalló felett egy csodaszép festményt pillantottam meg, ami egy hajót ábrázolt. Vitorláin egy-egy arckép volt látható, azt hiszem, családtagjaidat ábrázolták, azonban tiedet rögtön kiszúrtam. A grafittal festett, mesés arcod sokkal fiatalabban nézett vissza rám, de gödröcskéid másai voltak a mostaniaknak. Arcvonalad ugyanolyan gyönyörűen kontúrozott volt, amilyen a valóságban, megjelentek rajta apró szeplőid. A nevetőráncok a szemeid sarkában is tökeletesek voltak, pont, ahogy maga a fekete-fehér, vásznon levő rajz is.

-Anyukám rajzolta. -mellettem álltál, te is a festményt figyelted.

-Ez gyönyörű! -nem bírtam levenni róla a szemem. Tudtam, ennek van valami belsőséges jelentése, valami, amit csak elhunyt édesanyád értett.

-Mai napig próbálom megfejteni... -mondtad esetlenül hajadba túrva. -Néha csak állok itt, egy kis erdeigyümölcsös teával, -kuncogtál fel angyalian -és gondolkodom azon, mit is jelenthet. Csak nézem, de nem értem.

-Egyszer biztos meg fogod érteni. - lágy hangot hallottunk a nappali bejárata felől, kisöcséd lépkedett felénk, kezében egy vastag kabáttal, sállal és sapkával. Óvatosan letette őket a bőrkanapéra, majd apró léptekkel mellém sétált. - Alice, kicsi voltam még, de emlékszem, anya mindig azt mondta, ezt egyedül nem fogom megérteni. Még te sem. Kell valaki, aki megmutatja mit jelent. - azúrkék szemeivel hatalmasakat pislogott, félmosollyal nézett rád.

-Öcsi, még csak hat éves vagy, de bölcsebb, mint bárki más... -motyogtad magadban, aprót sóhajtottál és a hajadba túrtál. Úgy látszott, mintha Nate szavain gondolkoztál volna, mert csak álltál, és a rajzot figyelted.

-Alice, akkor megyünk? - a fiú hangja riasztott fel, felé fordítottad fejed. Aprót bólintottál, majd odaléptél mellé. Megfogtad apró kezét, s húzni kezdted az előszoba felé. Már a nappali ajtajában álltatok, mikor hátra néztél rám. Szeplős arcodra mosoly szökött, óvatosan Nate ruhái felé biccentettél, azt kérve, vigyem oda hozzátok.

Miután testvéredre feladtad a sapkáját is, kitártad a bejárati ajtót, majd el is indultunk. Védelmezően megfogtad öcséd kezét, úgy láttam, nem igen tervezed elengedni. Édesanyja helyett édesanyja voltál Nate-nek, szorosabb kötelék volt köztetek, mint bármelyik más testvérpár között.

-Noah, merre menjünk? -kérdezted.

-Tudok egy kis mezőt, a házunk mögött. Kiskoromban mindig ott játszottam, nincs ott senki. -rántottam vállat. Aprót bólintottál, miszerint megértetted, ám azúrkék szemeid még mindig engem kémleltek. Először nem tudtam miért, de aztán rájöttem, nem tudod merre kéne elindulnunk. Léptem felétek egy lépést, megfogtam kisöcséd apró kezét, majd elindultunk a búvóhelyemre.
Nate aprót szorított kezemen, lepillantottam rá. Hatalmas vigyor ült arcocskáján, mintha mindent tudott volna. Talán így is volt, talán mindent tudott.

Hirtelen feléd fordítottam a fejem, engem figyeltél. Az éppen felkelő Hold megvilágította szeplős arcodon megjelentek a gödröcskéid, gyönyörűen hangzott gyermeki nevetésed. Nem tudom min nevettél, mai napig nem értem, talán csak boldog voltál, mert aranyosan az orrod ráncoltad, de mint kalózokat a szirének éneke, úgy varázsoltál el engem azonnal, a vörös hajaddal, gyönyörű szemeiddel, a szeplőiddel.