a sütis lány × befejezett

nyolcadik

Noah Gray

Már javában nyár volt. Július utolsó heteit tapostuk, pontosan kilenc nap volt hátra a születésnapodig. Tizennyolcat töltöttél, izgatott voltál vele kapcsolatban. Folyton kérdezgetted, mit kapsz tőlem, találgattál, de nem voltam hajlandó megmondani neked, mi volt az.

Azon a napon, amikor minden megváltozott, éppen a parkban feküdtünk a füvön, a felhőket bámultuk. Mindenféle ostobaságról beszélgettünk, apró kis semmiségeken nevettünk. Veszekedtünk, hogy a vattacukrok az égen milyen formát öltenek fel, nem akartad elhinni hogy az nem egy kacsa, hanem egy kastély. Bizonygattad állításod, ám nem tudtam elhinni, hogy láthatjuk ugyanabból a felhőből ezt a két különböző valamit.
Nevetésed zengte be a parkot, a fák árnyékában vizhangzott lágy kacajod. Oldalra döntötted a fejed, rám nézve kacagtál tovább, mosolyod sugárzott a boldogságtól. Arcunk közel volt egymáshoz, azon kaptalak, hogy már nem is nevetsz. Akár hányszor arcodat fürkésztem, próbáltam megfejteni, hogyan lehetsz ilyen szép. Gyönyörű voltál, azúrkék szemeid rabulejtettek. Apró ráncok keletkeztek szemed körül: elmosolyodtál.

-Mi az? -kérdezted. Gödröcskéid vidáman kémleltek, aranyos árnyékot vetett járomcsontodra.

-Azon gondolkodom, mennyi időbe telne megszámolni az összes szeplődet. -nevettem. Összehúztad szemöldököd, pisze orrod is ráncba borult, ahogy szelíd örömöd ült az arcodon.

-Legalább annyiba, ahány éjszakába telne megszámolni az összes csillagot. -óvatosan arcodra tetted kezed, megráztad a fejed. -Utálom a szeplőimet.

-Ne tedd. Ettől vagy olyan ártatlan és aranyos. Gyönyörűek. -támaszkodtam könyökömre, te is lassan törökülésbe húztad a lábaid. A fűszálakat tépkedted, arra gondoltam, mit vétettek ellened az árva lelkek.

-Nem értem, miért tartasz szépnek. -arcod vörös pírban úszott, zavartan tűrtél füled mőgé egy zavaró vörös tincset.

-Mert gyönyörűnek látlak. -én is felültem, kezem kézfejedre helyeztem, tenyered enyémbe simult. -Elmondtam már neked sokszor, hogy te vagy a legszebb lány a világon. -szóltam lágy hangon. -Mert különleges vagy.

-Tudod, hogy utálom, ha dicsérsz. -dőltél vissza megadóan a fűbe, rozsdavörös hajad elterült benne. Oldalra fordítottad a fejed, így egy fűszál az arcodat súrolva csiklandozta meg szeplőidet, mire te nevetve ráztad meg a fejed. Angyali kacagásod akartam hallgatni az örökkévalóságig, de később bebizonyult, hogy nem szabad csupán akarni.

 🌙

Ugyanúgy a füvön terültünk el, a mellkasomon feküdve harsongtad a levegőbe, hogy unatkozol.

-Noah, csináljunk valamit! -pattantál fel a földről, karomtól fogva rángattál fel engem is.

-Oké. -nevettem. -De mit?

-Tudom! Te vagy a fogó! -kuncogva csaptad meg a karom, s kezdtél el futni. Apró lábaid gyorsan váltották egymast, mosolyogva megráztam a fejem és utánad sprinteltem. -Úgy sem kapsz el! -kiáltottad hátrapillantva rám, azt hiszem utoljára csillant meg szemeidben a játékosság. Vörös hajad már kezdte kiszívni a Nap, már sötétebb eperszőkének mondtam volna. Rázkódó vállad árulta el, hogy még mindig nevetve futsz előlem, távol voltam tőled így nem hallottam kuncogásod.

Farmerba bújtatott lábaid gyorsan váltották egymást, nyáron csak hosszú nadrágban láttalak, mert elmondásod szerint soha nem jártál szoknyában vagy esetleg rövidgatyában, csak ha kötelező. Az egyik rövidujjúm volt rajtad, a kedvenc bandás pulóverem. Imádtam, de neked adtam, mert megtetszett neked. A szürke póló nagy volt rád, a combod közepéig ért, így csípődön egy csomóba kötötted azt. Lábaid a szokásos tornacipődbe bújtattad, néha elgondolkodtam azon, hogy az a cipő miket élt már meg.

A parkot már elhagytuk, gyorsabb voltál nálam, nem tudtalak elkapni. Hiába sportoltam, fürge lábaiddal nem bírtam az iramot. Újra hátra pillantottál rám, távolról is láttam fülig érő ajkaidat, és a boldogságot a szemeidben.

Minden olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban meg hangos nevetésed hallottam, aztán egy hatalmas csattanást s vészjósló sikolyodat. Láttalak elterülni a forró asztfalton, s az autót - amely nagy sebességgel beléd gázolt - elhajtani. Vörös hajad alól szivárogni kezdett a vér, amilyen gyorsan csak tudtam odafutottam hozzád. Remegő karjaim közé vettelek, kétségbeesetten magahoz akartalak ölelni és a füledbe suttogni hogy ez csupán egy rossz rémálom.

Torkom szakadtából kezdtem ordítani, hogy valaki hívjon egy mentőt, miközben vértől áztatott hajad söpörtem ki az arcodból. Szemeidben mérhetetlen fájdalom világított, arcodon millió könnycsepp szántott végig. Azt kívántam, bárcsak elvehetném tőled a fájdalmat, utoljára ki akartam csókolni belőled azt a csepp rosszat, mi benned van.
Remegő ujjakkal simítottad arcomra kezed, észre sem vettem, hogy az én könnyeim is záporoznak. Óvatosan letörölted őket, ujjperced, mely máskor nyugtatóan hatott rám, most is segített. Levettem arcomról a kezed, összekulcsoltam az ujjainkat, elmosolyodtál. Szeplőid újra táncoltak arcodon, ezekben a percekben csupán mi ketten voltunk.

-Elkaptál. -suttogtad a levegőbe. Hangod semmivé vált, a könnyeid mégjobban eleredtek.

-Mindig elkaplak.

-Akármi is történjék, itt leszek neked, Noah. -összekulcsolt ujjainkat nézted, igéző szemeid fájdalomtól sötétek voltak, te mégis mosolyogtál. Abban a pillanatban tiszteltelek legjobban, mert itt mutatkozott meg, hogy te mindenkinél erősebb vagy.

Nem tudom mennyi idő telt el, míg egymás szemébe bámultunk, meg sem próbálva leplezni könnyeinket, amikor már nem könnyeztél. Tekinteted rajtam maradt, de már nem pislogtál. Már nem lélegeztél.

Kétségbeesetten próbáltam hallani szívdobogásod, de már nem kiáltott segítségért. Már nem fájt neked semmi. Szorosan magamhoz öleltelek, a nevedet kiáltoztam. Ordítottam, rázkódó vállal zokogtam. Élettelen tested elhalt szorításom alatt, keserves sírásom mellkasodba temettem. Üresnek éreztem magam, úgy igazán semminek. Nem tudtam tisztán gondolkodni, végleg elmentél. Nem tudtam mit tenni. Próbáltalak újraéleszteni, még a hamupipőkés és hófehérkés, csókos megoldást is megpróbáltam, de a remény lassan elhagyta minden porcikámat, s helyette a mérhetetlen fájdalom árasztotta el a testem.

Beszippantottam hajad illatát, tudtam többé már nem fogom érezni. Szerelmem halt el a hangommal együtt, s lassan már csak csendben, halott tested magamhoz ölelve zokogtam.
Nem csak te haltál el akkor, hanem veled együtt egy részem is. A lelkeddel együtt az enyém is tovaszállt, akár levegőben a cigarettafüst. A fájdalom, amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Hallottam gondolataim kusza szálain nevetésed, láttam magam előtt utolsó mosolyod, hallottam a szavakat, amiket valaha hozzám intéztél. Az összes emlékünk tovaszállt lelki szemeim előtt. Nem hittem el, hogy úgy mentél el, hogy nem mondhattam el neked, mennyire szeretlek, mennyi mindent köszönhetek neked. Nem mondhattam el neked, hogy mindent köszönök, azt, hogy mennyi mindent jelentesz számomra. Lassan tudatosult bennem, hogy végleg elmentél, hogy már nem lesz lány, aki bejön a kávézóba kakaóscsigáért, nem létezik többé a sütis lány.