Szösz

1.

Miközben hazafelé sétált, egyedül a bakancsa vájatolt talpa alatt ropogó hó szórakoztatta. Élvezte, amint a kis résekben összetapadt, összetömörült fagyott, égi könnyek hanghatással jelezték fájdalmas találkozásukat az érintetlen hólepellel, melybe kisgyermeki vidámsággal gázolt bele. Az is volt ezen tette, kisgyermeki, ahogy talán kissé az egész lénye. De hiába volt oly' kisgyermeki ábrázata a hatalmas téli ruhákban, a számtalan réteg kötött pulóverben, melyből a legfelső magasított nyakát a sála takarásában is folytonosan a szája elé kényszerült húzgálni a hideg ellen való védekezésként, ha gondolatai egész máshol jártak. Azok komoly dolgok körül keringtek.

Ki tudja, pontosan miért is élvezte annyira azt az átlagember számára semmivel össze nem hasonlítható ropogást a cipője talpa alatt minden léptével? Miért hagyta, hogy a különböző hópelyhek kavalkádja előadja neki mindig ugyanazon, változatlan szimfóniáját? Sokszor hallotta már, mióta elhagyta a szülői házat. Új lakhelyén jóval hidegebbek voltak a telek, gyakorta esett a hó december legelejétől egészen február végéig, melyet immáron három éve élvez ki minden alkalommal, pont, mint egy kisgyerek. Párja sokszor mondogatta neki, mennyire olyan, mint egy közülük, mit ő sosem tudott igazán hová tenni, s talán nem is lesz képes rá sosem, mégis rendszerint ráhagyja.

Különleges alkalmak egyike volt az aznapi, bár belegondolva, inkább szokatlan. Ő saját bevallása szerint nem elmélkedett túlontúl sűrűn az életéről és az emberekről, akik beléptek az övébe. Nem szerette kimutatni az érzelmeit, amire természetéből adódóan viszont nagyon is hajlamos volt, ezért is nem kutakodott szívesen közöttük, mert tudta, mi lenne a vége. Akkor viszont mégsem tartott ilyesmitől. Egyedül sétált az éjszaka közepén a kihalt, lefagyott utcán. Nagyon sötét, borongós éjjel volt, még az utcai lámpák fénye sem adott túl sok világosságot az emberi szemnek, a kapucnija takarásában, a méretes sála mögé rejtett arcával pedig biztonságban érezte magát, még ha alapvetően akkor félt is. Nem arról volt szó, hogy sírna, pityeregne, egyszerűen csak így nevelték, abban a szellemben, miszerint egy férfi ne érzelegjen, őt pedig, mint kissé érzékeny lelkivilágút, még keményebben fogták a szülei, hogy ennek az utolsó magját is könyörtelenül kiirtsák belőle. Nem sikerült, csupán bedobozolásra került.

Talán a legelső gyakorlati anatómia órájáról kilépve még mindig sokk alatt volt. Nem bírta túltenni magát a tényen, miszerint valóban egy valaha élettel teli ember feküdt ott, előtte azon a hideg, lefertőtlenített lemezen, az egykor bizonyára kellemes meleget árasztó bőre jéghideg volt, hasonlóan, mint az ő orra lehetett akkor – gondolta magában -, sápadt és oly' rideg. Talán túl sok volt neki a tény, hogy a tanárai úgy beszéltek szerencsétlenről, mint egy hibás alkatrészről, egy már szinte hasztalan húsdarabról, ami nekik, mint kis, senkiházi egyetemi hallgatóknak még jó valamire. Pedig megnézve, a lány arca egészen kedves és bájos volt, olyasvalaki, aki mindig barátságosan köszön másoknak és áthozza az elkeveredett leveleket, pontosan olyasvalakinek, akit a szülei annyira rá akartak erőltetni, hogy igenis szeresse. Igen. Arra is emlékezett, az a barátságos arc, mennyire elanyátlanodottnak, szomorúnak tűnt, mikor közölte vele, ő mégsem tudja.

Sajnálta a lányt. Mind a kettőt.

Sokat, sőt rengeteget tépelődött már ezen a jó pár éve történt beszélgetésen és mennyi ideig érezte magát egy utolsó, érzéketlen hitegetőnek utána, azt el sem tudja mondani. Időközben egészen felcseperedett, komoly egyetemista lett belőle, de még mindig úgy hiszi, nem tudta volna szeretni. Igaz, más indokok és érvek miatt, de végeredményben ugyanúgy vélekedett, mint annyi éve a téli hűvösben, a tűz kellemes ropogását hallgatva a nappalijukban. Szerette ezt hallgatni, szerette a fa roppanásait, legalább annyira, mint a hó ropogását. Volt különbség mégis. Ha odakint járt, a mínusz fokokban sietősen kapkodta a lábait, hogy mihamarabb a jó, melegben tudhassa magát, hiába szerette olyannyira a hó ezüstös csillámlását és azokat a hócsatákat, melyeket mindig megvívtak a kellemes, játékos ropogással együtt, amely azzal járt. Ha azt hallotta, folytonosan más után sóvárgott. A melegség, a puha takarók érzése, a kandalló mellett való ücsörgés, a tűz roppanásai után. A tűz pattogása hirtelen volt, nem megjósolható, izgalmas, míg a hónak mindig ugyanolyan hangja van, ha rálépsz. Emlékszik, kicsi korában a kandallójuk mellett állt, lábujjhegyen tipegve figyelte a legnagyobb odaadással a fenséges lángokat, amint felemésztik a széthasogatott fát, melyet odavetettek a martalékául szánva. Minden reccsenésnél felsikoltott. Élvezte, várta, hallani akarta, egyetlen hangocskáját sem elszalasztva hallgatni, imádta. Ha már nem tüzeltek a kandallóban, hiányolta, kicsiként egészen szomorú volt, előfordult, hogy meg is siratta a tüzet. Mindig pofont kapott érte.