Szösz

2.

A papírpoharak enyhe sípolással csúsztak ki egymásból, ahogy a fiatal lány sietősen kapta le a nagy halom tetején heverő darabot, a lehető leggyorsabb kiszolgálás érdekében. Finom kezei közé fogva tartotta azt az italadagoló automata alá, a rózsa színeiben pompázó, szépen manikűrözött körmeivel idegesen kopogtatva annak falát. Feszült volt, már meg sem tudja mondani, hány embert szolgált már ki a hatalmas embertömeget befogadni képes moziban.

A hosszú, fárasztó tanórái után még azoknál is hosszabb órák óta állt ugyanabban a pultban. Ki volt merülve, már alig várta, hogy azok, akiket éppen kiszolgál, bemenjenek végre az utolsó vetítésre, ő pedig levehesse magáról azt a nevetséges kötényt. Néhány ember szállingózott csupán ezen a kései órán, erre az eléggé érdektelen filmre, melyre általában mégis sokan váltottak jegyet. Összesen, ha tíz embert látott ott, amin kissé fel is háborodott, minek kell öt ember a pultba ezért? Ingerültségének ideges mozdulatain keresztül engedett utat, amin az éppen az ő pultja előtt álló fiatalember láthatóan jól szórakozott. Jót mosolygott a lányka irritáltságról árulkodó ujjdobogásain, amit a pult mögött álló kis idő után élvezni kezdett, már-már imponálónak találta, miután kibosszankodta magát ezen is. Elpirult, csavargatni kezdte a hosszú, kiengedett haját, szégyenlősen felpillantgatva az előtte állóra. Folyamatosan lopva legeltette rajta a szemét, nagyon is tetszett neki. Mi tagadás, helyesnek találta, minél jobban megnézte, annál jobban elfantáziálgatott róla. Még a fáradtságát is elfeledte egy másodperc alatt, úgy sürgött-forgott hirtelenjében a gépek és polcok között, minél kedvesebben szólva a fekete fürtök tulajdonosához, aki figyelmét időközben a telefonja kijelzőjének szentelte. Bosszantotta. Miért nem rá figyel? Már annyi ideje nézte a telefonját, egyre jobban ráncolva a szemöldökét.

- Talán rossz hírt kaptál, oppa? – nem volt rest tetszését kifejezni, azonnal bensőséges megszólítással nyitni az ismeretséget. A kérdezett zavartan pillantott fel egy másodperc erejéig, zavartan nézve a lányra, ki a rendelt italait nyújtotta felé némi rágcsálnivalóval.

- Mondhatjuk, de összességében nem. – rántott vállat, a zsebébe süllyesztve a telefonját, helyette a tárcájáért nyúlva.

- Talán valaki visszamondta a mozizást? – szuggerálta a két poharat.

- Nem. – felelt a férfi már jóval távolságtartóbban, miközben átnyújtotta a bankjegyet a lánynak. Nem volt vevő az ellendrukkra, egy középiskolás csitri szájából főleg nem.

- Érthető, én se mondanám vissza. – számolta a lehető leglassabban a visszajárót, amitől a másik kezdett igencsak felpaprikázódni. Nem kedvelte a rámenős lányokat, a pofátlanságot főleg nem, így csak idegesen dobolt a lábával, várva, hogy a lány átnyújtsa neki a rendelését.

Egyébként sem volt ragyogóan jó kedve, a párja éppen akkor írta neki, még többet fog késni, fárasztó heteken volt túl, s néhány még fárasztóbb várt még rá az egyetemi vizsgaidőszak miatt. Ezen az estén tervezték kiereszteni a gőzt egy kicsit, kettesben lenni, és tudta jól, nem hibáztathatta a másikat a késéséért, mégis rosszul esett neki az egész napos rohanás és idegeskedés után a várakozás.

A vetítés lassanként elkezdődött, ő pedig még mindig várakozott, a pultban álló lány pedig megállás nélkül arrafelé sertepertélt, ami még inkább őrölte a megmaradt idegeit. Az italban a felszínre úszó buborékokat nézte, idővel azokat számolta idegességében. Matek vizsgája lesz, arra kellene tanulnia. Párja annyira erőszakosan erőltette ezt az estét, mégis ő késett. Úgy érezte, mintha minden egyes buborékkal, ami a felszínre kerül, fogyna a türelme. A türelme, amiből az egyetem oly' keveset hagyott a barátjára, a barátaira, minden más egyébre. Le volt terhelve, a végletekig ki volt merülve, de eljött, mert a másik szerette volna, holott ő csak alvásra vágyott, egy csendes este eltöltésére otthon, hogy legalább egy pár órára kiszakadjon abból a rengeteg információból, abból az áradatból, amit az agyának be kellett volna fogadnia.

Elege volt, besokallt, a fejét idegesen döntötte hátra, egyenesen a hideg falnak támasztva azt. Azt is pontosan tudta, máskor egyáltalán nem akadna fenn egy 30 perces késésen, akkor azonban egészen könnyedén tudott volna kiabálni, amitől csak még idegesebb lett.

Úgy tíz további perc várakozás után sebes léptek hallatszottak a kihalt folyosón. Az illető kabátjáról és hajáról folyamatosan peregtek le a frissen hullott hópelyhek, az éppen felmosott padlón érve talajt.

- Jimin, Jimin, én úgy sajnálom! – kezdte hajtogatni, amint meglátta az egyedül ücsörgő szerelmét, kinek az egyébként olyan édes, olyan kedves, aranyos arcán hatalmas karikák éktelenkedtek a kialvatlanságtól. Bűntudata támadt egy pillanat alatt. Sajnálkozva térdelt a kisebb, terpeszbe nyitott lábai közé, tenyerei közé fogva az idegeskedéstől kissé beesett arcát.

- Semmi baj, csak menjünk be... - kelt fel onnan, összekapkodva a holmijait, majd párja kezébe nyomta a jegyét, aki rettenetesen szégyellte magát. Már a vetítőtermek előtti folyosón jártak, egyetlen szó nélkül sétáltak azon.

- Jimin, én tényleg-

- Semmi baj, Hoseok, komolyan. Az egyetem a legfontosabb és az, hogy ne csússz.

- De én nem akarom, hogy ez benned maradjon negatív dologként, inkább haragudj rám, mert rohadtul balfasz voltam, de ez a szótlanság a legrosszabb. – ki nem állhatta a szótlanságot, Jimin ezt sajnos pedig elég gyakorta húzta elő a tarsolyából, mint problémakezelési módszert. Egyszerűen nem akart veszekedni, a lehető legkevesebb hisztit akarta kiengedni magából, így inkább a csöndet választotta. Az együtt töltött évek alatt rengeteg alkalom volt, amikor összekaptak csipp-csupp dolgokon, és ha volt valami, amit Hoseok ez idő alatt megtanult, az a párja fizikai csöndjében repkedő gondolatok megértése volt. Még nem tudta az összes fajtáját behatárolni ennek a csöndnek, de a legjobb úton haladt afelé, hogy folyékonyan beszélje a nyelvet. Eleinte ez is szült kettejük között gondokat, mert Hoseok nyílt lapokkal játszik, nagyon rövid ideig képes magában tartani, ha valami bántja, Jimin viszont az ellentéte. Ha megfeszül is, benn tartja. Párja legnagyobb meglepetésére a fiatalabb, ki eddig tartotta a csöndet, hirtelen torpant meg a folyosón, míg ő még mindig tőle egy picivel lemaradva kullogott. Hirtelen bújt hozzá, mire az idősebb számítani sem mert háromnegyed óra késés után.

- Nem haragszom, csak ha legközelebb arra kérlek, hogy had maradjunk otthon valami fos akciófilm helyett, légy szíves hallgass rám. – motyogta neki.

Igen, kétség kívül fáradt volt, ott helyben el tudott volna aludni, vitához nem volt kedve, akármennyire is idegesítette ez a negyven perc, úgy volt vele, inkább szeretné szeretetben eltölteni ezt a pár órát, ha már eljött otthonról. A magasabb ismételten zavartan húzta magához a fiatalabbat. Jimin mindig meglepetést okozott neki a reakcióival, talán ezért nem volt elég neki, mint kiváló emberismerőnek a több, mint három év, hogy megtanulja megkülönböztetni a csendeket. Folytonosan ámulatba ejtette, Jimin mennyire pozitívan tekinti a tetteit, minden disznóságát mintha valami varázslatos szemüvegen keresztül nézte volna, sosem kapott leszúrást értük. Az egyébként mérhetetlenül realista, mindig két lábbal a földön járó orvostanhallgató, ki groteszk humorával a kívülállóknak pesszimistának tűnhet, vele szemben egy született napsugár volt, bármit elnézett neki, ha látta, komolyan bánja, mégis minden alkalommal arra számított, az a bizonyos pohár akkor csordul ki és bizony kap a fejére. Ez sosem jött el. Egyetlen alkalom volt, mikor látta Jimint igazán kiborulni. Megrémisztette. Tudta, neki kellene higgadtnak maradnia, lelket önteni belé, de nem ment. Jimin volt az ő mentsvára, aki mindig higgadt maradt, minden váratlan szituációban megőrizte a hidegvérét, akkor pedig az ő biztos pontja sírt, zokogott és térdre rogyott, ő meg érezte, hogy elveszti az irányítást. Egyedül azzal az ígérettel tudta ismét megfogni a gyeplőt, mely Jiminnek olyan nagy megnyugvás volt, olyan elégtétel, amiért el merte szánni magát egy olyan nagy lépésre.

- Tudom, hülyeség volt erőltetni ezt. Legközelebb otthon maradunk. Onnan legalább nem tudok elkésni. – simított párja hajára, miközben apró puszit nyomott a lágy zuhatagra.

- Helyes. – nevette el magát végül Jimin, ami Hoseoknak olyan megnyugvás volt.

Hoseok ezekért a pillanatokért élt. Mikor a barátja összefűzte az ujjaikat, lágyan megcsókolta, mikor kézenfogva sétáltak be valahova, ő pedig előre engedte az ajtóban, a lépcsőn, miközben tekintete lágyan a tökéletes idomaira terelődhetett, és eltervezhette, hogyan engesztelje ki teljes egészében, amint hazaértek.