Szösz

4.5

Hoseok szokva volt a csöndes lakáshoz, amit szinte mindig tapasztalt, ahányszor hazaért. Előfordult, hogy üres szobák fogadták csupán, mikor elszabadult az egyetemről, hiszen párja sok esetben erre képtelen volt, esetleg a munka tartotta távol az otthonuktól, de ha Hoseoknak mégis akadt társasága, Jimin akkor sem volt túl nagy zajjal.

Hoseok akkor azonban tudta, párja otthon van, hiszen szabadságot vett ki, a kulcsa a szokott helyén függött az ajtótól nem messze, így fájdalmas volt neki a hullacsöndet kapni mindössze. Se köszönés, se vízcsobogás, se a televízió zaja, se zene, de még a mosógép hangjai sem adtak neki az egyedülléten kívül mást. Furcsállta, hogy a konyhába belépve semmi nem volt a tűzhelyen, a kávé illata se terjengett, ezen kívül mindent a helyén talált, egyetlen morzsa nélkül – ahogy azt Jimintől már megszokta.

Párja nem reagált a köszönésére, így rögtön a hálóba vette az irányát, azt hitte, Jimin alszik, de az ágyuk a szokott módon bevetve magányoskodott a még annál is magányosabb lakásban. Hoseok szomorkás lett ettől, nem értette, merre lehet a másik, azt hitte, talán még a tegnapi vitájukon rágódik, ahogy ő álmában az éjszaka.

Lemondóan táncoltatta meg a frufruját, gondolta, együtt tölthették volna a napot, ha neki nem kell besegítenie a szülei egyik barátjának a kereskedésében, ahogy középiskolás korában szinte minden nyáron tette, de az idő közben igencsak megöregedett férfi már télen is segítségre szorult. Nem szívesen maradt ott, szeretett volna Jiminnel lenni helyette, így a bácsi viszonylag korán elengedte, menjen haza a szerelméhez.

Hoseok már biztosra vette, Jimin még mindig haragszik rá, mikor egy a padlón heverő ruhaúton akadt meg a szeme. Krémszínű, kicsit bézses, nagyméretű pulóver, sötétszürke nadrág, amit párján látott reggel. Fehér, rövid ujjú póló következett a sorban, ami egészen a fürdőig kalauzolta Hoseokot.

Jimin sosem dobta a földre a ruháit, mikor vetkőzött – egyetlen eshetőséget kivéve, de nagyon fohászkodott magában, hogy csak az az egy ne legyen, ez az egyedüli, amiért könyörgött, ne essen meg velük soha az életben, hogy Jimin valaki más után nézett helyette - , hiszen ez volt az egyik apró dolog, amin néhanapján összekaptak, hogy Hoseok viszont egy fárasztó nap után előszeretettel hajigálta szét a dolgait, Jimin pedig ezt nem értette. Nem várta ő, hogy Hoseok derékszög és párhuzam módjára, összehajtogatva tegye a szennyest a szennyeskosárba, hiszen ezt ő maga sem tette soha, csak annyiért rimánkodott neki, ne a földre dobálja, vagy ha mégis, legalább egy kupacba tegye, akkor pedig az ő S-es ruhái szanaszét heverésztek a földön.

Hoseokot ez nem különösebben zavarta, összesen furcsállta, így követve az ösvényt, benyitott a fürdőszobájukba, ahol a fürdőkádban Jimin enyhén behullámosodott, fekete tincsei szúrtak szemet neki a szinte fehér felülettel való kontraszt miatt. Szerelme szemei csukva pihentek, orcáin rózsás pír bimbódzott, mely olyan erősnek tűnt a hullasápadt arcához képest. Közelebb lépve érezte, hogy a kisebb teste szinte lángol a láztól, kezei mégis hidegek és nyirkosak, az időközben kihűlt fürdővíz pedig valószínűleg nem sokat segített a helyzetén.

Hoseok kissé kétségbeesetten, aggodalmaskodva kezdte lágyan kiemelni szerelmét a számára is kellemetlen hőmérsékletű vízből, mire a kisebb megébredt, bátortalanul kezdett pillogni. Az idősebb csak egyetlen szó nélkül nyúlt a hűvös vízbe, hogy biztos fogásra leljen Jimin csípőjét körülkarolva, közben pedig homlokának nyomva az ajkait próbálta meghatározni, mennyire uralja szerelme testét hevesen a láz. A kisebb homloka szinte sütött attól, Hoseok a karján is érezte a már-már kellemetlen mértékű melegséget, amit párja árasztott, mindannak ellenére, hogy az erőtlenül reszketett, öntudatlanul egyre csak azt hajtogatva, mennyire fázik.

Jiminben már éppen csak annyi erő maradt, hogy feltolta magát a fürdőkádból, Hoseok segítségével, aki villámgyorsan körbebugyolálta egy hatalmas törölközővel, magához szorította és próbált vele értekezni, miközben az ölében kivitte a hálószobájukba. A kisebb addigra fogta fel a helyzetet, hogy párja hazaért és valóban ő áll előtte, mire fáradtan elmosolyodott és szemében csodálattal telve mustrálta az őt tartó alakot.

- Hobi...

- Szia, Jiminnie! – mosolyodott el a teljesen kikészült párja megviselt arcát fürkészve, miközben leültette az ágyukra, egy másik törölközőt pedig átfuttatott a nedves tincsein. – Miért nem hívtál fel? Hazajöttem volna korábban. – dorgálta meg a kisebbet.

- Azt mondtad, nem akarsz sokáig maradni. – motyogta, csöndesen viselve Hoseok a nyugalmastól igencsak eltérő arckifejezését.

- És mi lett volna, ha mégsem érek haza hamarabb? Akkor az egész napot a kádban töltöd? – kapkodott elő egy nagyobb pulcsit a fiókból, majd szinte ráadta Jiminre, aki jobbnak látta nem ellenkezni az idősebbel, mert így belegondolva, valóban nem volt a legjobb ötlet egyedül beleülni a kádba, akkor még hőemelkedéssel. – Engem kellett volna hívnod, amúgy is szerettem volna, ha együtt tölthetjük a napot. – emelte meg ismét a kisebbet, hogy egy gyors mozdulattal a takarója alá bújtathassa.

- Gondoltam, megoldom egyedül.

- Édesem, tudom, hogy orvosnak készülsz, de te is tudod, hogy lázasan az ember hülyeségeket gondol, mint például, hogy beleül a kádba, miközben egyedül van itthon. – ráncolta össze a szemöldökét a kisebbre nézve, hirtelen hátat fordítva, egyenesen a konyhába rohanva.

- Ne legyél mérges... - ezután Jimin csak a szekrények nyitódását, majd egyre hangosabb csapódását hallotta, és ahogy fiókok húzódnak ki.

- Jimin, hol tartjuk a fájdalomcsillapítót? – kiáltott neki az idősebb.

- Hyung, a fürdőszobában. – látta elsuhanni, a kezében még pár dologgal, amit megmosolygott, ahogy a takarót szorongatta még mindig kissé bágyadtan. Ismét fiókok húzódtak, szekrények nyitódtak. Egyik a másik után. – Bal felső fiók. – már meg is jelent a kis dobozzal és egy pohár vízzel a kezében, a másikkal pedig a védőcsomagolásból próbálta kinyomni a tablettát.

- Egyébként nem vagyok mérges, csak nem szeretem, hogy mindig ezt csinálod. Tudod, hogy szívesen segítek, legyen szó bármiről. Vedd ezt be! – a kisebb engedelmesen tette, amit kértek tőle, engedelmesen dőlt hanyatt, ahogy párja kérte, ő egy kifejezetten jó beteg volt. – Na, pihenj most már. Hozzak valamit? – fogta meg Jimin hideg kezét, miközben a takarók között nyugvó arcát figyelte, még mindig aggodalmasan méregetve a sápadtságát. A fiatalabb csak egy nemet intett a fejével, miközben megsimogatta párja annyival nagyobb kezét a hüvelykujjával. – Mondanám, hogy adok gyógypuszit, de elég nehezen viselem magamat még akkor is, ha nem vagyok beteg, és ha ketten, egyszerre leszünk azok, félő, hogy nem maradunk életben. – ezen, maga Hoseok felnevetett, de Jimin mindössze megmosolyogni volt képes, mitől az idősebb realizálta, párja tényleg nincs jól, egyszer az életben tényleg gondoskodásra szorult. – Főzök levest. – cirógatta meg Jimin arcát, kinek már szemei csak félig voltak nyitottak erre a világra, majd teljesen magával ragadta az álom, mikor homlokán egy csókot hagytak, a takarót pedig fentebb húzták rajta.

Hoseok teljes csendben próbált tevékenykedni a lakásban, az egyetemen is csupán a gyakorlatain jelent meg, utána rohant haza betegeskedő párjához, kinek főzött, borogatást hordott éjszakánként, nyugtatta a rémálmai után, bevetette vele a gyógyszert, akár egy gondos anyuka. Mindent megtett, hogy enyhítse a bűntudatát Jimin tüdőgyulladása miatt, mivel tudta, mondhatni, ő az okozója, az az értelmetlen vita.

Esténként, mikor a kisebb már ébren tudott maradni a láztól, úgy bújt Hoseokhoz, úgy vágyta a szeretetét, mint soha azelőtt, mihez az idősebb csupán néhány nap alatt mérhetetlenül hozzászokott, igényelni kezdte, hogy legyen valaki, akit alaposan megölelgethet alvás előtt, akinek folyamatosan puszit ad, mintha éppen csak elkezdtek volna járni. Igaz, Jimin mindössze egy hét leforgása alatt szinte teljesen meggyógyult, Hoseok tartotta a régi-új szokást, miszerint már-már nyálasan sokat adtak puszit egymásnak, épp ahogy a kapcsolatuk legelején. A hosszú évek alatt annyira megszokták egymás jelenlétét, hogy nem adtak már csak úgy puszit, nem mondogatták egymásnak, hogy szeretik a másikat, gondolván, úgyis tudják, de Hoseoknak nem állt szándékában ezt ismét elhanyagolni. Felmérte, hogy a kapcsolatuk megváltozott, nem csupán a szenvedély működteti, hanem ezer és ezer más ezen kívül, de attól azt még megtarthatják, visszahozhatják azt fő tényezőjeként.