Szösz

4.

Két egyszerű, absztrakt mintával díszített tányér hevert egymással szemben a faasztalon. Mellettük kés, villa, kanál, pálcikák és kistányérok, szalvétával. Gondos kézről árulkodott a teríték. Az egyik legalább is biztosan. Az azzal szemben ékeskedő melletti villa elcsúszott, a kanál a falap másik végébe repült, a tányér kissé elmozdult.

A konyhaajtó félig nyitva tátongott, engedve az ételszagnak a szabad utat a lakás többi részébe.

A konyhapulton friss zöldségek, szószok, már kész rizs sorakozott, ezek mellett pedig egy vágódeszka, amin viszonylag hosszú időközönként csattant a konyhakés. Az azon heverő zöldségkockák hanyagul szóródtak szét a falat képző kés pengéjének jobb oldalán. A szakács remegő keze gyakorta engedte el a vágóeszköz fogórészét, hogy az arcához emelhesse azt. Azt a szerencsétlen, szál növényt már csaknem tíz perce kínozta, mégsem ért a végére a tortúrának, kézfeje hátulja azonban már réges-rég könnyektől ázott, melyek lassanként a vékony csuklóján folydogáltak. Szipogni nem mert, nem akarta, hogy párja tudja, hogy sír, inkább csendben végezte a még rá váró munkát. Az ajtót becsukni nem volt ereje, lába a földbe gyökerezett, az egész teste gyenge volt, a feje lüktetett, látását a mohó könnyek elhomályosították, így még a vasas ízű vére is színezte a vágódeszka csücskét.

Nem volt éhes, egy szemernyit sem tudott volna leerőszakolni a torkán az elkészült fogásból, csupán szeretett volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha csak húsz perccel azelőtt lennének, amikor még mosolyogva kevergette az edény tartalmát, várva, hogy Hoseok hazaérjen.

Nem számított a tornádóra, amit az idősebb magával hozott.

Három ujján hét, apró seb szivárogtatta a nemes színben pompázó, vörös vérét, de végre végzett, így az ép, könnyes kezét leöblítve, rászórta az apró kockákat a jogos helyükre, majd elmosogatta a deszkát, a késsel együtt. Csípte a kezét a lúgos mosogatószer, de nem foglalkozott vele. Az étellel teli edényt az asztalra tette, az elcsúszott terítéket megigazította a legelső és egyetlen szipogása közepette, ami tökéletesen hasított végig a kriptacsöndes lakáson, melyben már a páraelszívó sem keltett zajt, majd a tolóajtót elhúzva, kilépett a teraszukra.

Hoseok mindezt tökéletesen hallotta az üvöltöző gondolatai kavalkádjából is, mégsem tett semmit, túlzottan felháborodottnak érezte magát, mint akit megkérdőjeleztek, mégis az az apró szipogás villámcsapás módjára hasított a hallójáratába.

Gúnyosan elmosolyodott rajta.

Miért Jimin sír, ha nem ő lett megbántva? Miért tetteti úgy, mintha ő lenne a sértett fél, holott nem az ő szava lett kétségbe vonva, mihelyst hazaért?

Mindezen hosszasan puffogott magában, a közös ágyukon ülve, már hosszú percek óta várakozva ott egyetlen szó nélkül, várva, hogy Jimin bejöjjön és bocsánatot kérjen tőle, hiszen ez így lenne normális – szerinte.

Húsz perc, majd fél óra is eltelt, de csak nem hallotta a tolóajtó súrlódását. Hideg volt odakint, Jimin biztos nem vett fel semmit, mielőtt kiment, egész biztosan meg fog fázni, sőt, már meg is fázott, de Hoseok nem tett semmit, maradásra bíztatta a gőgje.

Szinte mindig Jimin kezdeményezte először a békülést, vagy legalább ő ment oda a másikhoz, Hoseok pedig ezt a szándékot látva megenyhült és bocsánatot kért, akkor azonban nem így történt. Majd' egy óra elteltével Hoseok kezdett aggódni. Ilyen csip-csup dolog miatt sosem voltak még haragban ennyire hosszú ideig, hiszen ő csak megmondta Jiminnek, hogy miben nincs igaza, Jimin pedig teljesen ráhagyta, meg sem próbált vitatkozni, így egész biztosan ő is beláthatta a hibáját, ha kísérletet sem tett a saját igaza bizonyítására. Egyszerűen nem értette, de már hiányolta Jimint, hiszen aznap nem is beszéltek egymással azelőtt, egyetlen csókot sem váltottak, pedig már este 6 is elmúlt. Nem értette Jimin szokottól eltérő reakcióját, de egyre csak azon az egyetlen, elkapott, kis szipogáson kezdett járni az agya.

Egy csapásra a hatalmas gőgjét és sértettségét háttérbe szorította a bűntudat. Mit mondhatott hirtelen felindulásból, ami annyira megbántotta a kisebbet, hogy sírva fakadjon, holott az együtt töltött négy évük alatt egyetlen alkalommal volt szemtanúja a könnyeinek? Villámcsapás módjára cikáztak a fejében az emlékképek. Jimin ijedt arca, mikor idegességében a tenyere az asztallapnak csapódott, éppen ütést mérve az ott heverésző evőeszközökre; hogy milyen hangsúlyban beszélt a kisebbel. Azt a hangsúlyt nem ő érdemelte ki, hanem a szülei, tőlük jött, ahol alaposan felidegesítették, de ő Jiminen verte le, amiért nyugtatni próbálta. Mikor pedig az alacsonyabb csókkal szerette volna csitítani, ő durván elfordította a fejét, kicsit meg is taszítva kedvesét.

Borzasztóan elszégyellte magát.

Abban a szent pillanatban plédet kapott a kezébe, és lassan, sajnálattal terhesen kullogott a teraszajtó felé. Az asztalon étel és tökéletes terítés, a konyhapulton tisztaság, és finom illatok várták a konyhában. Csak még rosszabbul érezte magát.

Tudta, hogy most minden makacsságát félre kell tennie, hogy a kisebb bocsánatát kérhesse, mert ő hibázott, csakis ő.

Reszketeg sóhajt engedett ki, mielőtt kinyitotta volna a teraszajtót.

Jimin rá sem nézett, csak tovább kémlelte üveges tekintettel a szmogos levegőt. A szemeiben még mindig aprócska könnycseppek csillogtak, melyeket sok-sok, sebes pillogással próbált varázslatosan felszárítani, mielőtt Hoseok meglátná, mintha nem az lett volna a legelső, amit csillogni látott a fiatalabbon.

Hoseok hátulról körbebugyolálta a pléddel a szerelmét, homlokát az ő vállára támasztva gyűjtött erőt a bocsánatkéréshez. Mikor megpillantotta Jimin sírásának nyomait, Hoseok egy utolsó rohadéknak érezte magát, már-már attól tartott, hogy kedvese nem fog neki megbocsátani, hogy ezen vérzik el a kapcsolatuk, amibe ő beleőrült volna. Már előre sajnálta magát, miért is nem kért bocsánatot korábban, akkor talán Jimin feloldozta volna a disznóságának súlya alól.

Úgy látszott, Jiminnél ezzel a húzással csordult túl az a pohár, minek Hoseok nagyon is érezte a súlyát. Megrémisztette a párja rideg tekintete, amivel a távolba meredt, a kifejezéstelen arca, hogy semmilyen reakciót nem mutat felé, még csak nem is kiabál vele –nem mintha valaha tette volna. Bűntudatát csak fokozta a vaskarommal sújtó, fagyos szél, amit magán érzett, mindössze néhány perc után, mit szerelme már több, mint egy órája tűrt. Szerette volna megfogni a kezét, hogy lássa, mennyire fázik, de nem merte. Rettegett, hogy Jimin eltaszítaná a kezét, amitől ő maga azonnal elpityeredett volna. El kellett ismernie, hogy ezt alaposan elbaszta.

- Úgy sajnálom, Jiminnie! – a kisebb csak vontatottan engedte ki a levegőjét erre, amit Hoseok végigfigyelt, ahogy a fagyos levegőben tovaszállt. – Nem rajtad kellett volna levezetnem, hogy felidegesítettek, én tényleg úgy sajnálom. – Hoseok máskor egy ilyen kezdőlépést csak fogcsikorgatva tudna kiereszteni magából, akkor viszont bármit megtett volna, hogy a kisebbet ismét mosolyogni lássa a könnyei után. Jimin még erre sem felelt, továbbra is a könnyeit nyelte, már csak azért sem akarta kiengedni az adagot, ami a torkát mardosta, Hoseok pedig már egészen kétségbe esett, mi lesz, ha párja tényleg nem bocsát meg. – Tudom, hamarabb kellett volna bocsánatot kérnem, mert az én hibám volt, egyedül az enyém, te pedig annyira édes voltál, hogy főztél mire hazaértem, meg is terítettél, én nem is tudom, mit mondjak... - kétségbeesésében már össze-vissza hadovált, bármit mondott volna, csak ki tudna váltani Jiminből valamilyen reakciót, amit a kisebb igencsak imponálónak talált. El is mosolyodott, mire Hoseoknak nem egy szikla, egy egész palotára való kő gördült le a szívéről. Azonnal az ő Jiminje kezei után nyúlt, melyek olyan jéghidegek voltak, hogy szinte megrémült tőle, rögtön melegíteni kezdte őket. – Megbocsátasz nekem? – döntötte lágyan a kisebb homlokának a sajátját, kinek mindössze egy apró fejmozdulat volt a válasza, mikor az ajkait a párjáénak nyomta.

Szerette, imádta őt, esze ágában sem volt nem megbocsátani neki, mindösszesen még mindig abban a hitben élt, Hoseok nem hallotta a sírásának apró foszlányocskáját, ezért tartotta magát, de mikor az ő Hoseokja a lakásba beérve bekötözte az összes, harci sebesült ujjacskáját,miket azelőtt megmelengetett, a homlokára pedig puszit nyomott, mégis majdnem eleresztett egy csepp könnyet, ám már a boldogsága és megkönnyebbültsége jegyében.