Szösz

5.

Hoseok mindig is népszerű volt.

Nem adódtak gondjai a barátkozásban, már egészen kicsi kora óta nagy baráti társaságokban mozgott kényelmesen és bármilyen szituációt képes volt a magáévá tenni.

Karizmatikus személyiségnek gondolta magát, mit a környezete cáfolni képtelen lett volna.

A társaságban mindig ő nevetett a leghangosabban, ő ivott a legtöbbet, ő volt az első, aki bármilyen őrültséget elsőnek próbált ki, aki még másnaposan is legtovább bulizott a következő éjszaka.

Nem volt párja a csapat összekovácsolásában, az évfolyamán mindenkit ismert, közelibb barátokban sem szenvedett hiányt. Az ismerkedést gondolta az egyik erősségének, sosem félt kezdeményezni beszélgetést, felkérni egy csinos lányt táncolni a középiskolás éveiben, később pedig fiúkat is könnyedén szólított le, ha megtetszettek neki. Szinte nem tapasztalt elutasítást egyszer sem, mivel még a kínos szituációkban is egy-egy poénnal képes volt oldani a hangulatot, akkor viszont teljesen tehetetlenül állt, sejtelme sem volt, hogyan kezdjen neki.

Már a harmadik alkalommal figyelte folyamatosan a terem szélénél táncoló fiút, anélkül, hogy meg merte volna szólítani.

A fekete hajú mindig mással volt, lányokkal látta közelebbi kapcsolatban, az egyetemen pedig mindössze egyetlen alkalommal látta elsuhanni maga előtt, akkor is egy kimondottan gyönyörű lánnyal beszélgetett. Senki nem tudta, ki lehet, melyik szakra jár, melyik karra, senki nem ismerte őt a barátai közül. Semmi konkrétummal nem rendelkezett róla Hoseok, egyedül annyit tudott, hogy nála szebb és helyesebb férfit még életében nem hordott a szeme elé a tömeg a kedvenc szórakozóhelyén. Tudta, hogy kell neki, legalább barátkozni akart vele, hiszen őt is viszonylag nagy társaság vette körbe mindig, ahogy tudta, sok embert ismerhetett.

Hoseokon barátai sokat nevettek azon a már négy és fél évvel ezelőtti éjszakán, miért nem szólítja meg, legalább tegyen egy próbát, de Hoseok sosem volt még bizonytalanabb. Olyan érzést kezdett elhatalmasodni a testén, miről sokat hallott már ismerőseitől, de sosem tapasztalta azt. Gyomra összeszűkült, torka összeszorult, izzadni kezdett, ahányszor csak elhatározta magát, odamegy az ismeretlenhez. Mindig visszafordult, barátai pedig egyre jobban kinevették ezért, de segíteni próbáltak neki. Mindig csak annak a fiúnak az irányába táncoltatták Hoseokot, itatták, hátha feloldódik, nekilökték, mire az ismeretlen oda sem fordult, Hoseok arca pedig egyre csak pirult a barátai akcióinak hatására. Frusztrációja is fokozódott minden eltelt perc után, mikor látta a másikat lányokkal táncolni, majd mindez hirtelen szerte foszlott.

Amikor megpillantotta, hogy az ő kiszemeltjét egy köztudottan tapló srác kéri fel táncolni, ő pedig mosolyogva fogja meg annak a kezét, majd kezd vele mozogni a ritmusra, miközben az oldalán lecsúsznak annak a hülyegyereknek a kezei, eldöntötte.

Oda akart menni hozzá, már csak azért is meg akarta próbálni, nem hagyni, hogy megint úgy menjen haza, hogy a nevén gondolkodik, az ismerőseitől kérdezgetni, hogy nem-e ismerik. Tőle akarta megtudni a nevét, hogy melyik szakra jár, mindent.

Szinte toporzékolva várta, hogy vége legyen a számnak, de az a kettő csak nem tágított egymás mellől, ő pedig már nem bírta magát türtőztetni, már az önbecsülését is idegesítette, miért fog ki rajta pont ez a srác. Barátai többsége értetlenül állt a szituáció előtt, mivel sosem történt ilyen azelőtt, ráadásul nem értették barátjuk csodálatát az ismeretlen irányába. Ők nem tartották olyan vonzónak, olyan bájosnak, olyan magával ragadónak, mit viszont Hoseok nem értett, de nem is érdekelte.