A jégkirálynő (Átírás alatt)

A tettek mezején

Osváth Kéla szemszöge:

Nagyjából megvárhattam amíg megérkezik a harmadik busz is, kellett az idő, hogy megnyugodjak. Remegtem a sírástól, az emberek idiótán néztek rám az autókból, hogy mit zokog ez a hülye picsa a buszmegállóban. Nos, azért zokogok, mert elengedtem azt a srácot, aki igazán boldoggá tehetett volna. Annyi hosszú évnyi szenvedés és egyedüllét után Nát valóban, komolyan, őszintén, tiszta érzésekkel velem akart lenni. Én pedig elszalasztottam. Mert nem vagyok képes túllépni a múlt sérelmein. De hogy is tehetnem? Soha nem lehetnék az a barátnő Nát számára, akit ő megérdemel. A múltammal a hátam mögött erre semmi esély nincs. Mindenki akit szerettem, aki fontos volt nekem, akiben teljesen megbíztam elhagytak. Úgy tettek, mintha a közös hetek, hónapok és évek meg sem történtek volna. Mintha nem is léteztem volna a számukra. Mit tenne, ha tudomást szerezne a megrontásomról? Arról, hogy nem vagyok olyan feddhetetlen, mint amilyennek ő gondolja. Nem tudnám elviselni a tekintetét magamon, mikor ezt megtudja és felrója nekem. Képtelen lennék rá. Akkor azon az estén elveszítettem minden maradék önbecsülésemet, és a legundorítóbb lénynek látom magam. Nát volt az, aki képes volt visszaadni némi értéket. A rengeteg kedvességgel, bókkal és törődéssel amivel gondozott. Most viszont nem egy átlagos kis féreg vagyok, hanem egy igazi szörnyeteg is. Kettőnk önbecsülését törtem össze, kettőnk álmait és hitét. Igaza van, semmivel nem különbözöm a 14 éves kis sznob énemtől, aki mindenki belerúgott, mert ezt tartotta viccesnek. Rosszabb vagyok annál, sokkalta rosszabb.

Olyan érzés volt ez a két hét amit Nát oltalmában töltöttem, mintha évek óta az óceán legmélyén hevertem volna, mindenki megfeledkezett rólam, de ekkor valaki észrevett és óvatosan megpróbál felhozni a felszínre. Én pedig hosszú idő után megpróbálok levegőt venni, ekkor pedig rájövök, hogy már nincs is szükségem a levegőre és inkább visszasüllyedek az óceánfenékre. A szerencsés megtaláló pedig már nem tudja és nem is akarja megtenni újra, a hosszú és kíméletlen utat, mivel ha újra kitörnék a levegőre, akkor is a csendes süllyedést választanám a szabad levegő helyett.

Mire visszaértem a többség már az étkező előtt toporgott türelmetlenül a vacsorát várva. A nap lassacskán már ment le, a nyár egyik előnye, hogy a nap későn nyugszik le. Ezt szerettem. A fény mindig is biztonság érzetet adott, nem féltem annyira... Rettegek a sötétben a mai napig, ám az elmúlt két hétben nem okozott gondot a sötétben alvás, mert volt egy kéz, ami mindig fogta az enyémet, egy hang, amely minden este elsuttogta, hogy nem kell félnem. Hogy leszek ezek után képes elaludni? A sírás ismét mardosni kezdte a torkomat, mélyeket lélegezve próbáltam visszanyelni őket, de képtelen voltam rá. A forró könnyek ömlöttek a szememből. Én pedig a hátsó padhoz elbotorkálva, minél kevesebben lássanak, lerogytam és összegörnyedve zokogtam. Egy darab belőlem, amiről nem is tudtam, hogy velem van, eltűnt, elveszett. Kiszakadt belőlem, a hiánya pedig megöl.

- Oh, bocsánat, nem tudtam, hogy van itt valaki. - hallottam meg egy hangot, mire azonnal felkaptam a fejemet. Sam állt ott, az ujjaid tördelve.

- Semmi gond. - szipogtam.

- Ide járok titokban cigizni. - mondta, azzal lehajolt, és a pad aljáról levette az oda ragasztott cigarettás dobozt.

- Szóval akkor az a tiéd! Múltkor észre vettem, gondolkoztam is ki lehet ennyire cseles. - nevettem el magam.

- Hát én volnék. Mivel Lékai tudja rólam, hogy dohányzom, folyamatosan ellenőriz engem, és a holmijaimat is, de így nem találja meg és nem veszi el. - kacsintott rám. - Kérsz? - nyújtotta felém, én pedig bár vonakodva, de elfogadtam egy szálat, mert már másfél hete nem gyújtottam rá, szükségét sem éreztem, most viszont jobbkor nem is jöhetett volna. - Miért sírsz? - kérdezte, majd kifújt egy adag füstöt.