Démonok

4.9K 246 4
                                    

Fekete Nát szemszöge:

Kéla itt alszik a karjaimban, miközben a kanapén félig ülő félig fekvő pozícióban tartom őt. A tv halkan duruzsol, a lakásban sötétség uralkodik. Kéla pedig rosszat álmodott, nagyon rosszat a reakciójából ítélve. Utoljára a táborban álmodott rosszat, össz-vissz kétszer, az első este, illetve rá nemsokra. Az az első este volt, ami megtörte köztünk a falat. Olyan gyorsan történt minden, de egyet már akkor is tudtam, hogy bármit meg tudnék tenni érte, csakhogy ő rendben legyen, jól érezze magát. Nem hiába költöztem le a földre érte. Annyira akartam, hogy neki jó legyen, hogy magamra egyáltalán nem gondoltam és ez most is így volt. Csak őt láttam már akkor is a szemeim előtt, a vörös haját, ami tűzként lobogott, a smaragd szemei mégis jéggé voltak fagyva, ahogy a szíve is. És a tudat, hogy én olvasztottam meg őt, én döntöttem le a jégfalát, igazán nagy örömmel és gyengédséggel töltött el. Meg akartam, meg akarom óvni a démonjaitól, de nehezen fog menni, ha nem tudom, pontosan mi is kísérti őt az álmaiban. Viszont faggatózni sem akarok. Úgy indította a kapcsolatunkat, hogy lesznek dolgok, amikről egyből meg fog tudni nyílni, lesznek olyanok, amik időt igényelnek és lesz olyan is, amiről nem akarja, hogy tudomást szerezzek. Nekem pedig tiszteletben kell ezt tartanom, kellene, pontosabban. De akkor is úgy érzem, hogy tudnom kell, mi jár a fejében, mi az, amitől fél, hogy eltüntethessem a föld színéről is, mert azt szeretném, hogy boldog legyen, önfeledten éljen, minden gond és fájdalom nélkül, mert megérdemli. Annyira rosszat tettek vele az évek alatt és bár nem mutatta, a bátyja mai látogatása biztosan felkavarta őt. Talán az álmának is köze lehet a váratlan látogatáshoz. Több, mint hét éve nem látta a saját testvéreit. Engem már az is teljesen kikészített, hogy Valéria külföldre ment tanulni. Nem lehettem mellette, nem támogathattam őt 100 százalékosan, csak telefonon keresztül. Miután Krisztiánt elveszítettem, görcsösen ragaszkodtam azokhoz az emberekhez, akik még megmaradtak nekem. Talán ezért is érint ennyire mélyen az, ahogy apám viselkedik, hogy nem képes örülni a születendő gyermekének, mikor itt lenne az esélye, hogy ennek a kislánynak valóban az apja legyen. Először elveszítette a bátyját egy autóbalesetben, majd az unokaöcsét is, akit fiaként nevelt és szeretett. Onnantól kezdve, hogy Krisztián kilépett az ajtón és többé nem jött vissza, apám nem volt a régi. Hiába a rendőrség a sok nyomozás, ő nem került elő, apám pedig szépen lassan elveszítette önmagát. A munkába temetkezett, hátrahagyott minket és úgymond a felelősséget, hogy bármelyikünkhöz közelebb kerüljön érzelmileg. Nekünk nem volt apánk többé, semmiben nem segített az anyámnak, aki ott volt egyedül, Brúnó még akkor kicsi volt, illetve a munkája is. Én akkor már kezelhetetlen voltam, bekerültem a gimnáziumba és elveszítettem a kontrolt. Gondolom ezért is olyan rideg velem apám, mert állandóan Krisztiánra emlékeztetem. A régi viselkedésemmel pontosan olyan is voltam, mint ő. De Kéla mellett megváltozom, megváltoztam.

Olyan férfi akarok lenni, aki méltó arra, hogy egy ilyen nő legyen az oldalán, mint Doló. Olyan fivér akarok lenni, akit a születendő kishúgom megérdemel. Ha már apja nem is lesz, nekem ott kell álljak mellette, támogatnom kell őt, hiszen nem úgy fog a világra jönni, hogy mindenki örül majd neki, sajnos. Vajon tudja majd, hogy én igyekszem mindent megtenni érte? Nem gondoltam volna, hogy érdemes leszek valaha is akkora áldásra, hogy megtaláljam az őszinte, igazi és tiszta szerelmet és kapjak egy esélyt, hogy a hibáimat ellensúlyozzam, azokat, amiket Valnál és Brúnónál követtem el. Bármit megadnék érte, hogy Sárának olyan élete legyen, amilyet megérdemel és meg is fogok érte adni mindet. Mert csak ők számítanak nekem már. Kéla és a családom, nincs szükségem másra. Nem kellenek a bulik, a verekedések és a csajok, csak ők. Még egy ideig hallgattam a tv-t, aztán engem is elnyomott az álom, miközben Kéla hajának az illatát szívtam magamba.

Osváth Kéla szemszöge:

Hortyogó szuszogásra ébredtem, amit közvetlen a nyakamnál éreztem. Óvatosan kinyitottam a szemem. A nap már erősen tűzött be az ablakokon, ugyanis a redőnyöket tegnap elfelejtettem leengedni. A tv-ben még mindig ment valami műsor, rajtam pedig még mindig az utcai ruhám volt. Ekkor pedig eszembe jutott a rémálmom. Azonnal hideg borzongás futott végig rajtam az emlékek hatására. Nát megint egy olyan oldalamat látta aznap éjjel, amit soha nem akartam, hogy lásson. Persze a táborban is álmodtam már rosszat, de azok meg sem közelítették a tegnapit. Reszkettem, mint a nyárfalevél és sikítottam. Minden félelmem és múltam benne volt abban az álomban. Azt hittem, hogy Nát mellett már nem fogok ilyeneket produkálni, hogy a démonjaim nem fognak már álmomban kísérteni, hiszen miután összejöttünk, erre nem volt többé példa. És most mégis. A bátyám volt itt tegnap, még mindig alig hiszem el. Lassan nyolc éve nem láttam és nem hallottam róla vagy Johannáról egy kurva szót sem. Hiába próbáltam megkeresni őket a 10 éves fejemmel, nem leltem nyomukat. Később pedig már dacból nem tettem, akkor már nem volt szükségem senkire, vagyis azt hittem, hogy nincsen. Amikor rájöttem, hogy elveszíthetem Nátot eszméltem rá, hogy a veszteség ezen szakasza rosszabb, fájdalmasabb és élesebb, mint bármi más a világon. Egyszerűen csak nem veszíthetem el, képtelen lennék túlélni, ha már nem lenne mellettem. Eszeveszettül szeretem őt, teljesen szerelmes vagyok belé.

A jégkirálynő (Átírás alatt)Where stories live. Discover now