On the roof with Spider-Man

3

Amikor bejutottam a szobámba, már hallottam anyut kint készülődni. Mostanában többet dolgozik, plusz műszakokat vesz fel az étteremben. Hiába mondom neki, hogy segítenék, azt mondja "ez nem a te dolgod" vagy "te a pénz miatt ne aggódj".
Mondjuk nem azért aggódom, hanem azért, mert látom anyát fokozatosan összeomlani. Apa pedig rátesz még egy lapáttal...
Amint hallom az ajtót becsapódni, előmászok a szobámból. Nem szeretem anyut így látni. Most végképp nem. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy képes lettem volna egyedül hagyni őt apával. Azt nem élné túl...

2 évvel ezelőtt

Eddig mindig a szobámba futottam, ha anya és apa veszekedtek. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik odakint, csak annyit láttam, hogy anya sír miután apa elmegy itthonról.
Nem akartam, hogy ez így menjen tovább. Most nem futottam el. Maradtam. Kiálltam anyuért. Talán túlságosan is. A helyzet nagyon eldurvult. Akkor láttam először, ahogy apa megveri anyát. Én pedig nem tehettem semmit. Végül elment. Ki tudja hova.

Sok órán keresztül bámultam magam elé és a ma történteken gondolkodtam. Valahogy éreztem, hogy rossz vége lesz. De mégis vágytam az ismeretlen fiú társaságára, meg akartam ismerni.

Nem akartam tovább gondolkodni, ezért elhatároztam, hogy elmegyek futni. Pár perccel később az utcán voltam, és addig futottam a sok kis mellékúton, amíg az aszfaltot fel nem váltotta a föld. 10 perc után egy erdős részhez érkeztem, ahol volt egy kis alig látható ösvény. Keresztül futottam rajta és a titkos helyemen találtam magam. Leültem egy kis emelvényre, ami úgy nézett ki, mintha valaki odahordta volna azt a sok földet.

Körülöttem csend volt. Előttem egy kis folyó, körülöttem fák sokasága. Az egyetlen fás és zöld hely, amit ismerek Queensben. Nincsenek emberek, sem zajok. Csak én és egy sötét alak mellettem ami megtestesíti a démonjaimat.... Várjunk... Mi?
Ahogy oldalra kaptam a fejem, már nem volt ott semmi. Szóval lassan megőrülök. Talán nem is találkoztam Pókemberrel... Talán mégis meg kellett volna halnom.
Fejemet megrázva próbáltam elhessegetni a gondolataimat. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy csend volt odabent.

Mivel mindenhova követtek a gondolataim, ezért nem láttam értelmét annak, hogy maradjak. Felkeltem és visszasétáltam a lakásunkig. Az utcákon egyre több ember lett. Munkából hazaigyekvő emberek, gyerekek és tinik akik élvezik a nyári szünet első napjait, turisták, akik valahogy idekeveredtek és annak ellenére is lefényképeztek mindent, hogy ez egy teljesen átlagos utca volt.
Ja, meg persze voltam én. Szemeim alatt hatalmas karikák, megtört testtartás, egy élőhalotthoz hasonlító kisugárzás. Szerintem akire ránézek, mentális összeomlása lesz.

A tetőn ülve zenét hallgattam. Nem tudom miért, talán a ma történtek miatt, de elkezdtem énekelni. Úgy, mint még soha. Minden egyes rohadt démonom kiénekeltem magamból. Nagyon jól esett. Ha csak egy kevés időre is, de elmentek. Amikor vége lett a számnak amit énekeltem, én is elhallgattam.
Ezt rendszeresebben kéne csinálnom.
-Ezt szívesen elhallgatnám bármikor.- Szólalt meg mögöttem Pókember.
Meggondoltam magam...