On the roof with Spider-Man

14

Nem akartam Peter után menni. Mostanában furán viselkedik, nem szeretném rosszabbá tenni a helyzetet.

Helyette megnéztem a telefonom, ami azt jelezte, hogy jött egy üzenetem... Anyától. Megnyitottam és csak annyi volt benne, hogy holnap a közeli temetőnél lesz a temetése kettőkor. Ki küldte? Apa? Biztos nem. Ha rajta múlt volna, senki sem tudta volna meg, hogy anya meghalt. De akkor ki lehetett az?

Nem akartam ezen gondolkodni. Még anya halálának gondolatától is sírógörcs kerülget.
Úgy döntöttem, mégis bemegyek Peterhez, legalább elmondom neki, mi a helyzet.

Épp kopogni akartam, amikor kinyílt az ajtó és Peterrel találtam szemben magam.
-Bocs, épp hozzád akartam menni.-Mondta Peter.
-Én is.
-Mondani szeretnék valamit.
-Hát... Én is...
-Oké, kezdd te.
-Anyukámat holnap temetik. Csak gondoltam szólok, hogy ne keress.
-Miért keresnélek? Megyek veled.
-Nem kell.
-De kell. Kell egy bar...-Hirtelen félbehagyta a mondatát, egy másodpercig bámult rám, majd mint akinek fáj kimondani, folytatta.-Barát, aki támogat. És ha ott lesz az apád, akár megint kiüthetem.
-Köszi, de azt hiszem, arra most nem lesz szükség.-Mosolyodtam el.
-Mire nem lesz szükség?-Kérdezte May, aki a semmiből tűnt fel. Azt hittem, nincs is itthon.
-Semmire. Holnap elkísérem Madisont az anyukája temetésére.
-Én is menjek? Nem ismertem az anyukádat, de téged igen, szóval...
-Nem kell. De azért köszönöm.-Mosolyogtam rá Mayre is. Ez a sok mosolygás szokatlan számomra. Kezd fájni tőle az arcom.

-Mads...-Szólított meg Peter, miután bementünk a szobájába.
-Igen?
-Nem... Nem megyünk fel? Nagyon érdekel ez az egész zene téma.
-Persze.

Amikor felértünk a tetőre, kérdőn néztem Peterre.
-Mit szeretnél, mit csináljak?
-Játszhatnál még valamit. Mondjuk a kedvenc számodat, ha az nem az volt, amit reggel játszottál.
-Nem, az nem a kedvencem volt.
-Akkor? Nem bánod ha...
-Nem. Azt hiszem, menni fog.

A zongorához ültem, ismét. A billentyűkre tettem a kezem és elkezdtem játszani. A zongorához nem sokkal később ének is társult. Peter szemében ugyan azt a csodálatot fedeztem fel, mint először. Most nem nagyon foglalkoztam vele, túlságosan bele voltam merülve a dalba. Annyiszor hallgattam meg, hogy bármikor el tudnám játszani. Csukott szemmel is könnyedén menne.

Most bátrabb voltam, mint reggel. Peter elnyerte a bizalmam, gondolom nem hívott volna fel, ha a korábbi előadásom nem tetszett volna neki.

Amikor befejeztem a dalt, mosolyogva ránéztem Peterre.
-Tetszett?
-Nem tudok mit mondani.-Motyogta a fiú elképedve.
-Szóval igen?
-Aha... Miért pont ez a kedvenc számod?
-Amikor először hallottam, úgy éreztem, Tyler nekem énekli ezt a dalt.
-Tyler?
-A banda énekese... De aztán ahogy telt az idő, már neki sem hittem. Nem tehet róla, ahogy senki sem. Még mindig nagyon szeretem ezt a számot, de nem érint meg annyira, mint régen. Régen azért sírtam, mert úgy éreztem, végre valaki megért, aztán azért, mert már én sem értettem meg magam. Egyszerűen nem volt hatással rám ez a dal többé. Részben ezért is kerültem fel a tetőre hétfőn.
-Mintha ezer éve lett volna, pedig alig egy hete történt...
-Visszagondolva nagyon örülök, hogy megmentettél.
-Ha más tette volna, akkor is örülnél?
-Nem... Akkor már halott lennék. Mint anya...-Nem mertem Peterre nézni. Inkább Queenst bámultam, a sok épületet és embert.

Peter odajött hozzám, majd felém nyújtotta a kezét. Én megfogtam, mire ő felsegített és a tető széléhez vezetett, ahol leült. Én is így tettem. Egymás mellett ülve szótlanul ültünk és néztük a várost. Hirtelen Peter vállára hajtottam a fejem, onnan bámultam tovább. Peter kicsit meglepődött, de egy másodperc után ő is ellazult.

Július 2; Vasárnap

Szerintem elaludtam a tetőn, mert nem emlékszem, hogy lejöttem volna a lakásba. Lassan feltápászkodtam és elindultam a fürdőbe, hogy rendbeszedjem magam. Magammal vittem pár fekete cuccot mert hát... Gyász... Temetés... Miegymás.

Még a temetés előtt párszor lebeszéltük Mayt, hogy elkísérjen és végül ketten elindultunk a temető felé. Minél közelebb értünk, annál rosszabbul éreztem magam. Roham kerülgetett, éreztem.
-Peter, ez nekem nem fog menni. Nem tudok oda bemenni.-Fordultam a fiú felé, aki aggódva nézett rám. Eközben már megérkeztünk a temetőhöz is, csak nem bírtam bemenni. Peter körbenézett, majd újra felém fordult.
-Akkor nem megyünk be.
-De én látni szeretném a temetést.-Mondtam enyhén hisztérikus hangon. Hát igen. Ha rohamom van, nem tudom kezelni magam.
-Ki mondta, hogy nem fogod?-Nézett rám kedvesen, majd megfogta a kezem és a temetővel szemben lévő épülethez vezetett.
-Peter te meg mit...
-Bízz bennem.-Mondta és felmászott a falon, engem lent hagyva... Király... A tetőről lenézett és minden figyelmeztetés nélkül felrántott a pókhálószerű kötéldolgával... Igen. Ez tökéletes név.

Amikor földet értem és a temető felé fordultam, pont ráláttam a gyülekező emberekre. Mindketten leültünk a szegélyre és egy ideig csendben néztük a szertartást, aztán történeteket meséltünk egymásnak. Én anyáról, ő Benről. A szertartás vége után is ottmaradtunk, meg akartam várni, hogy elmenjen mindenki. Természetesen apát nem láttam.

Amikor már nem láttam senkit, Peterrel bementünk és megkerestük anya sírhelyét. Még nem volt a sírkövébe belevésve semmi, de láttuk, hogy ide vitték a sírt.
-Tényleg meghalt Peter.
-Annyira sajnálom.
-Sajnos azzal nem hozod vissza. Az tudod mit jelent, hogy soha többé nem láthatom?
-Igen...
-És én egész életemben elzárkóztam tőle. Otthagytam, hogy szenvedjen. Peter, nem is tudom, mikor mondtam neki utoljára, hogy szeretlek.
-Én soha nem mondhattam ezt a szüleimnek. Kettőnk közül te jártál jobban.-Mondta és könnyek gyűltek a szemébe.
-Úr Isten, de önző vagyok.-Öleltem meg.
-Nem vagy. Mindkettőnknek szar.-Próbált erős maradni, de hangja megtört volt.
-Eléggé... De támogatjuk egymást. Ugyanúgy ott leszek neked, mint te nekem.
-Tudom.-Mondta és elengedett. Letörölte a kósza könnycseppet az arcáról, majd újra megszólalt.-Megyünk?
-Mehetünk.-Bólintottam.

Sziasztok...
Kérlek mondjátok a szeretteiteknek többet, hogy szeretitek őket. Vegyétek fel a telefont, ha hívnak, vagy hívjátok ti őket. Higyjétek el, hogy bánni fogjátok, ha nem teszitek.
Bocs, hogy ennyire lehangoló lett ez a rész, de ilyen a kedvem, deal with it please.