On the roof with Spider-Man

12

Már átöltözve Peter ajtaja előtt álldogáltam. Nem nagyon szerettem volna bemenni, egyik részem félt kettesben maradni vele. Viszont a másik majd megőrült attól, hogy nem láttam őt három percig, amíg a fürdőben voltam. Tanácstalanul álltam, amikor May megszólalt mögöttem.
-Félsz bemenni?-Kérdezte.
-Nem. Dehogy. Csak... Elgondolkodtam.-Erőltettem magamra egy mosolyfélét. May kicsit komolyabban nézett, a kanapéra ült és maga mellé mutatott, hogy üljek mellé.
-Tudom, hogy most fáj.-Nézett a szemembe.-Nekünk is fájt...egyszer.-Egyből tudtam, hogy Benről beszél, de nem mertem közbeszólni, mert Peternek is nehezére esett elmesélni, mi is történt.-De támogattuk egymást Peterrel. Mi ugyanúgy fogunk téged is támogatni.
-De... Hogyan tovább? Nem maradhatok itt örökké. Csak 16 vagyok, lakást sem bérelhetek.
-Kitalálunk valamit, bízz bennem.-Ezek a Parkerek nagyon rám akarják erőltetni a bizalmukat. Ami nagyon aranyos.
-Előre is köszönök mindent.
-Peternek köszönd. Úgy futkos utánad, mintha az árnyékod lenne...-Kicsit közelebb hajolt és csendesebben kezdett beszélni.- Elárulhatok egy titkot?-Aprót bólintva válaszoltam kérdésére, mire ő folytatta mondanivalóját.-Még egy lány sem tudta őt úgy megbolondítani, mint te.
-Ez elég... Hízelgő, de én nem tudom, miről beszél.-Tettettem a hülyét.
May csak mosolyogva legyintett.
-Figyelned kéne a jó dolgokra is. Hidd el, egy centire vannak tőled.-Mondta, majd felállt és a konyha felé vette az irányt.

Nagy levegőt vettem, majd hosszasan kifújtam és én is felkeltem. Peter szobája előtt álltam meg, majd némi hezitálás után bekopogtam.
-Gyere!-Hallottam bentről. Kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Szótlanul néztem Petert, aki a telefonjával volt elfoglalva, de pár pillanattal később felkapta a fejét és kérdőn nézett rám.
-Köszönöm.
-Mit?
-Hogy nem hagysz fel azzal, hogy boldoggá tegyél...-Erre Peter csak rámmosolygott. Sok akaraterő kellett hozzá, hogy úgy nézzek ki, mintha a mosolya semmiféle reakciót nem váltana ki belőlem.
-Semmiség.

Csend telepedett közénk. Mindkettőnknek elég sok volt a mai nap, én nem is tudtam feldolgozni teljesen.

Egy gyors vacsora után, amit May csinált nekünk, elkezdtünk azon veszekedni, hogy Peter emeletes ágyán ki aludjon felül és ki alul. Hiába a sok sokkoló, túlságosan valós és elég felnőttes dolog, úgyis előbújik belőlünk a gyerek.
-Én alszok alul.-Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Peter erre csak felnevetett.
-Lesheted.
-Akkor megverekszünk érte?-Mondtam ironikusan de a fiú elég komolyan vehette, mert felvont szemöldökkel nézett rám.
-Peter, nem.
-Úgy mondod, mintha nem élveznéd.
-Mondjuk tényleg jólesne behúzni neked.-Mondtam, és széles mosolyra húztam a szám.
-Azok után amit érted tettem?-Kérdezte tettetett sértődöttséggel.
-Úgyis hagynád magad.
-Igaz.-Röhögte el magát.
-Alszok felül, ha felvehetem a maszkot.
-Rendben.-Mondta, és én már rohantam is az íróasztalához a maszkért.
-Hogy nézek ki?-Fordultam felé.
-Kilóg a hajad alóla... Fura vagy.
-Kösz...-Nevettem fel.

Az este hátralevő részében nem voltam hajlandó levenni a maszkot. Felmásztam az emeletes ágyra, majd onnan fejjel lefelé lelógva beszélgettem Peterrel.
-Ez most olyan, mintha magaddal beszélnél.
-Ha lány lennék.
-Az mellékes... Köszönöm, hogy nálatok lehetek.
-Nincs mit. Aranyos vagy, hogy minden percben megköszönsz valamit.
-Hogy mi?
-Semmi.-Vágta rá gyorsan Peter.
-Későre jár... Nem megyünk aludni?-Váltott gyorsan témát. A kis sunyi.
-Persze.
-Akkor ezt visszakérném.-Állt fel és lehúzta rólam a maszkot.
-Egy élmény volt.-Mosolyodtam el.
-Aha...-Peter csak bámult rám.
-Miért bámulsz ennyit?
-Semmiért, csak... Csak úgy.-Mondta szűkszavúan és már el is fordult tőlem. Én felhúztam magam, hogy ne kelljen fejjel lefelé néznem a szobát.
-Jó éjt, Peter.
-Neked is, Mads.
-Mads?
-Nem tetszik?
-Végülis... De.

Hah... Mads...