Meant to be yours

1.

Az aulában ültem az emeletre felvezető lépcső második fokán. Nem volt ott rajtam kívül más. Nagy volt a csönd, csak a ceruzám keltette hangot lehetett hallani, ahogy vonalakat húzok a papírra. Egy tündért rajzoltam nagy szemekkel, göndör fürtökkel. Szeptember közepe lévén már kezdett alkonyodni. Ránéztem az órámra. Fél 6. A bátyámnak most kell végeznie. Elsős kora óta kosarazik, és nagyon ügyes. Sóhajtottam. Két év korkülönbség van köztünk. Egy gimnáziumba járunk, csak ő már az utolsó évét tapossa, én meg másodikos vagyok. Testvérek vagyunk, mégis sok mindenben különbözünk. Sora menő, jóképű, népszerű. Még a tanárok is szeretik. Ezzel szemben én visszahúzódó vagyok, barátaim nem nagyon vannak, ráadásul olyan vagyok, mint egy lány. Alacsony és törékeny testalkatú. Az öltözködési stílusom is kicsit más. Gyakran hordok dioptria nélküli szemüveget, sapkát, és szeretem a bő pulcsikat. És persze imádok rajzolni. A szenvedélyem. Talán ez miatt, hogy olyan jól kijövök a rajztanárral. Egyedül a szüleim nem támogatnak benne. Szerintük ez, csak egy tök felesleges hobbi, ráadásul még megélni sem tudok belőle. Rájuk hagytam, úgyis van még két évem a pályaválasztásig. Addig talán megbékélnek. Bár nem szokta őket nagyon érdekelni, mi van velünk. Mindig lefoglalja őket a munka. Van, hogy több hétig távol vannak.

-Wataru!

Megugrottam. Sora állt előttem. Kedvesen mosolygott rám. Kezében a sporttáskáját tartotta. Kék színű farmer volt rajta, egy szürke pulcsival.

-Mehetünk? – kérdezte.

-Persze – bólintottam. Felálltam, és eltettem a táskámba a vázlattömbömet.

-Mehetünk – álltam meg előtte.

Eléggé zavart, hogy majd másfél fejjel magasabb nálam, így mindig fel kell rá nézzek.

-Ha nem akarod, nem kell mindig megvárnod edzés után – mondta, miközben elhagytuk az épületet.

-Engem nem zavar – vontam meg a vállam – Csak fél órát kell rád várjak. Addig pedig tudok rajzolni.

Soranak hetente kétszer van edzése pont azokon a napokon, amikor a külön rajzórákra járok. Mivel 5-kor végzek, ezért mindig megvárom.

-Most min dolgozol éppen? – kíváncsiskodott. A családban ő az egyetlen, aki úgy igazán törődik velem. Nagyon szereti a műveimet. Ha kész vagyok egy rajzzal vagy festménnyel, ő az első, aki meg akarja nézni.

-Egy tündért kezdtem el. Arra gondoltam, hogy majd vízfestékkel fogom kifesteni, a körvonalát meg tussal fogom kiemelni – lendültem bele rögtön a témába.

-Már alig várom – mosolygott.

A beszélgetésünket Sora telefonjának csörgése szakította félbe.

-Igen? – emelte füléhez a készüléket – Basszus, most komolyan? Máris ott vagyok!

-Mi történt? – kérdeztem.

-Bocsi, vissza kell szaladnom az iskolába. Most hívott Ayato, hogy ott felejtettem a pénztárcámat – tette el a mobilját.

-Kísérjelek vissza?

-Nem, már úgyis itt vagyunk. Sietek vissza! – futott el az ellentétes irányba.

Néztem a távolodó alakját, és felsóhajtottam.

Bementem a házba. A szüleink nem voltak otthon, de annyira nem zavart. Már megszoktam.

Egyenesen a szobámba mentem. Kihúztam az íróasztalom fiókját, és elővettem a legaljába rejtett vázlatfüzetemet. Felcsaptam a következő üres oldalnál, és rajzolni kezdtem. 10 perc alatt elkészültem. Címet nem adtam neki, mert az egész füzet a következő nevet viselte: Sora. Az összes rajz, ami benne van, Soráról készült, a tudta nélkül. Nem mutathatom meg neki semmiképpen sem. Ez az én titkom. A szerelmem a bátyám iránt.