Meant to be yours

66.

Reszkető kézzel nyúltam a kilincshez, és egy határozott mozdulattal kinyitottam a bejárati ajtót. Beléptünk, majd Sora becsukta utánunk. Felocsúdni sem volt időnk.

-Wataru! Mégis, hol a fenében voltál, és... - rohant ki anya a nappaliból, majd, amikor meglátta Sorat elkomorodott – Sora mit keres itt?

Mielőtt még bármit mondhatott volna, közbe vágtam.

-Anya! – kezdtem, mire elhallgatott – Az igazságot akarom hallani. Miért zavar, hogy együtt vagyunk Soraval?

-Mert ez abnormális. Két fiú együtt... - fogta a fejét.

-És az nem is baj, hogy testvérek vagyunk? – szóltam közbe.

Erre már nem tudott mit mondani. A szemét lesütötte, és valami válaszon gondolkozott.

-Mert nem is vagyunk testvérek, igaz? – kérdeztem halkan – Kiyoko-san mindent elmesélt... Akkor mégis, miért? Miért vagy annyira ellene a kapcsolatunknak?! Mindig is a fiúkat szerettem, de sosem mertem bevallani... És, hogy pont Sora... Mellette boldog vagyok! Végre igazán boldog! Kérlek, ne tagadd meg ezt is tőlem – gyűltek könnyek a szememben.

Anyám rám nézett. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Megtamászkodott a komódon.

-Reiko – suttogta könnyezve – Annyira sajnálom! Megígértem, hogy Sorat saját fiamként nevelem fel, de mégis ez lett belőle...

Lecsúszott a földre, és kitört belőle a zokogás.

A szívem összeszorult. Leguggoltam hozzá, és átöleltem.

-Anya, kérlek, ne sírj. Te nem csináltál semmit rosszul. Mi szerettünk egymásba, ennek semmi köze hozzád. Csak, kérlek, ne tilts el minket egymástól. Szerintem, Reiko-san is azt szeretné, ha mindannyian boldogok lennénk – suttogtam.

-Sajnálom, annyira sajnálom – ölelt magához.

Sokáig sírt a vállamon, míg végre lenyugodott.

-Sajnálom, ezt még át kell gondolnom – állt fel egy kissé nehézkesen a már gömbölyödő hasától.

Ott hagyott minket az előszobában, és elvonult a hálószobájukba.

Szomorúan néztem utána.

-Wataru – szólalt meg Sora, mire felé fordultam – Gyere, egy kicsit velem – fogta meg a kezem, és elkezdett felfelé húzni az emeletre.

A szobájában leültem az ágyra, és kíváncsian vártam, hogy most mi lesz. Meglepetésemre elővett egy utazótáskát, és pakolni kezdett bele.

-Mit csinálsz?

-Elmegyek – mondta, miközben egy újabb pólót süllyesztett a táska mélyére.

-Már miért mennél el? Szerintem ezek után már nem lesz gond – értetlenkedtem.

-Félre érted – rázta a fejét – Meg akarom keresni az igazi anyámat.

-Mi van? – néztem rá hitetlenkedve – Ez nem egy kib*szott film! Szerinted, mégis mennyi az esélye annak, hogy megtalálod?!

-Mit veszítek vele, ha megpróbálom? – cipzározta be a táskát.

-Veled megyek – álltam fel.

-Nem.

-Itt akarsz hagyni?

Rám nézett. A szeméből pontosan ki tudtam olvasni a választ.

-És mégis, mikor jössz vissza? – keletkezett hatalmas gombóc a torkomban.