𝐢𝐠𝐧𝐨𝐫𝐞 𝐦𝐞 𝐭𝐡𝐞𝐧 - ʷᵒˡᶠʰᵃʳᵈ

12.

Ez a VIP szoba, vagy mi, igazából egy kisebb terem volt, benne tükrök, kanapék, tévé, konnektorok, minibár és hasonló dolgok, amik ahhoz kellenek, hogy az ember két órán keresztül ne unja szét magát. Jack és Wyatt hamar otthon érezve magukat, lehuppantak egy-egy kanapéra, és folytatták a beszélgetést, egymás ugratását és az ordító nevetést. Nem akartam iszonyat szerencsétlennek tűnni, így én is helyet foglaltam, és őket nem zavarva vettem elő a telefonom.

Sóhajtva néztem, ahogy a képernyő elsötétedik. Nincs más választásom, muszáj élve kibírnom ezt a három órát.
- Ugye, Laugh? - röpített felém egyszercsak egy kérdést Wyatt. A bombát nem sikerült elhárítanom egy válasszal, így belémfúródott, és több sebből is vérezni kezdtem.
- Öm, de - próbálkoztam, de erre mindkét fiúnak felszaladt a szemöldöke. Ó, jóságos nátrium-karbonát. - Mármint, dehogy.
- Épp azt meséltem Jacknek, hogy hogyan találkoztunk - segített ki Wyatt. - Szóval, valamikor karácsony előtt, nem?
- De, Ever és én épp ajándékokat vásároltunk - bólintottam.
Sajnos (vagy nem is annyira) itt a beszélgetésünk abbamaradt, ugyanis egy 15 év körüli srác csörtetett be az ajtón. A színesbőrű fiú kifulladva rogyott le az egyik fotelbe, először nem is realizálta, hogy nem egyedül tartózkodik a szobában. Majd amikor észrevette a kissé értetlen fejeinket, elmosolyodott, és megszólalt:
- Helló.
Én továbbra is csak lesokkolódva meredtem rá, azonban Wyatt és Jack azonnal bemutatkoztak neki, meg nagyon úgy nézett ki, mintha a három fiú már kölcsönösen hallott volna egymásról.
- Amúgy rólad is sokat mesélt Finn - nézett rám a kockás nadrágot és bomberdzsekit viselő fiú. - Névrokonok vagyunk - kacsintott.
- Tényleg? - képedtem el. Soha nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül is él valaki ilyen szerencsétlen névvel. - Laughlin?
- Aha - bólogatott. - Vagyis McLaughlin, de az majdnem ugyanaz.
Igazam volt. Csak én vagyok Laughlin, másokat ez nem sújtja.
- Caleb vagyok. Caleb McLaughlin - rázta meg a kezemet, ezek szerint, Caleb.
- Laughlin Liberty Wayland-Dearborn. Csak Laugh - hadartam el.
Ezekután csak némán hallgattam őket, elszórtan közbeszúrva pár rövid választ, ha épp engem kérdeztek. Nem volt kényelmes szituáció, feszengtem és frusztrált, hogy én itt magamban, magammal lelkizek, amíg ők teljesen jól elbeszélgetnek. Néha azt kívánom, bárcsak Ever nyitottsága rám is jellemző lenne.
- Laugh, hé - legyezett az orrom előtt Wyatt. - Mindjárt kezdődik a koncert, gyere - a kezemet megfogva, gyengéden húzni kezdett maga után. Legszívesebben rászóltam volna, hogy engedjen el, megyek én anélkül is, de végül magától is megtette - pár pillanattal később, amikor már a színpadot kémleltük.
A hely, ahol az elkövetkezendő időben ácsorogni fogunk olyan, mintha egy kis terasz lenne: szinte rálóg az alttunk álldogáló rajongókra. Viszont mégsem látszik, hiszen a fanok nem látták meg a csokor tinihírességet velem karöltve.

Három perc múlva a fények mind a színpadra irányultak, majd hirtelen négy alak jelent meg az emelvényen: Finn és a bandája. Finn.
Lehetséges, hogy a sikítozás miatt vesztettem el az emlékeimet vagy csak túlságosan átszellemültem: a zenekar a tipikus '80-as évekbeli, kissé rockos zenét helyezte előnybe - ahogy amúgy én is. A saját számuk a többi ikonikus dal mellett elég gyengének hatott, viszont nem volt rossz. Most még nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e, viszont annyi biztos, hogy a koncert végeztével Wyattnek többször is oldalba kellett böknie, hogy jöjjek már.
Így hát, mi ketten, lemaradva Calebtől és Jacktől, érkeztünk vissza a helységbe, ahol várakoztunk is. Azonban a létszám kissé megnőtt a koncert előttihez képest: Finn és a dobos fiú vigyorogva hallgatták a két színész áradatát a fantasztikus fellépésről.
- Wyatt! - Finn boldogan ölelte magához a barátját, majd a kölcsönös hátbaveregetés után szempárja rámtévedt.
- Linnie - söpört ki egy hajtincset a szeméből. - Tetszett? - kérdezte óvatos, szégyenlős félmosollyal.
- Konkrétan annyira lesokkolta, hogy alig tudtam elrángatni onnan - mesélte engem megelőzve Wyatt. - Meg majdnem az egészet végigénekelte.
- Elképesztő volt - bólintottam kimérten, visszafogott mosollyal. Majd hirtelen a telefonom rezgése zavarta meg a pillanatot:

- Mennem kell, mégegyszer köszönöm a meghívást - szóltam Finn-nek, miközben magamra húztam a kabátom. - Mindenki, nagyon örültem!
- Várj, kikísérlek - indult meg velem együtt Wyatt is. - Ha már én hoztalak ide, vigyelek is vissza, nem?
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled. Főleg, hogy nem szeretném, hogy ezek a lányok kinyúvasszanak - böktem a kint álló kígyózó sorokra, amikben valószínűleg mindenki arra várt, hátha elcsípi Finnt vagy valamelyik színészkollégáját egy fényképre.
- El is hiszem - nevetett Wyatt. - Pláne, hogy három órája összevesztél a biztonsági őrrel, szerintem most simán odaadna a rajongóknak.
- Ha hazamegyek, tutira megnézem ezt a sorozatot, hogy mi olyan jó benne - sóhajtottam. - Meg a filmet is - mosolyogtam Wyattre.
- Utána nagyon fogsz félni, inkább ne - rázta a fejét nevetve, mire a göndör tincsei táncba kezdtek a fején.
- Az ott az apukám -böktem a sötétkék Volvóra. - Neked további jó szórakozást, és köszönök minden segítséget. Nem hiszem, hogy a jövőben fogunk még találkozni, érthető okokból, szóval sok sikert és minden jót, Wyatt - még magamat is megleptem, hogy ilyen szép, érzelgős kis beszédet dobtam össze a srácnak, akivel összesen kétszer találkoztam, és már indultam is volna, de Wyatt visszahúzott:
- Várj, Laugh, kérem a mobilod - a kezébe csúsztattam a készüléket, ő pedig bepötyögte a számát, majd visszaadta. - Ha gondolod, összefuthatunk még. Tavasszal és egész nyáron itt fogok forgatni Kanadában.
Konkrétan fogalmam sem volt, hogy erre mit lépjek, de nem is kellett, mert Wyatt egyszerűen csak sarkon fordult, és visszaindult az épületbe.