Új lehetőségek [Befejezett]

November 25., kedd

Boldog nap! A sok szomorúság és sírás után attól tartok, ez a boldogságnak nevezett érzés csak álca, egy váratlan esemény bármikor véget vethet neki, mint amikor a tű átböki egy léggömb vékony falát, az pedig pillanatok alatt leereszt és elszáll a semmibe. Igen, nekem ilyen szép és optimista gondolataim vannak akkor is, amikor éppen jól érzem magam. :) Na de most nem szabad ilyenekre gondolnom, mert hivatalosan is „Vááááá" hangulatom van. Mondjuk ehhez képest ma kétszer is eléggé kiborultam, viszont a második eset kifejezetten pozitív eseményekbe torkollott. Az első annyira nem...

Miután nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból, elindultam lefelé, hogy megcsináljam a kávém. Éppen félálomban botorkáltam lefelé a lépcsőn, amikor is az utolsó lépcsőfokon megtorpantam. Ugyanis a konyhaasztalnál nekem pont háttal apu üldögélt teljes természetességgel, előtte valami iratok hevertek, mellette a félig lehajtott fedelű laptopja, a tekintete ide–oda ugrált a kettő között, majd kimerülten felsóhajtott és megdörzsölte a szemét. Dolgozott, mint mindig, ez rendben is volt, csak azt nem tudtam összerakni, hogy miért itt.

Ahogy elnéztem a mozdulatait, a tegnapi harag újból éledezni kezdett bennem, és már éppen azon voltam, hogy akkor most megfordulok, néma üzemmódban felsétálok a lépcsőn, inkább lemondok a reggeli kávémról és kivárom a szobámban, hogy elmenjen, amikor úgy döntöttem, mégsem teszem. Mert miért is tenném? Ő jött ide, alkalmazkodjon ő hozzám, én biztos nem fogom miatta felborítani a napomat és koffein hiányában végigásítozni az első három órát.

Karba tett kézzel és a szőrös mamuszom miatt némán sétáltam el mellette, és mentem oda a konyhapulthoz. Kis idő múlva meg is hallottam a mocorgást, ami azt jelentette, hogy észrevett, majd a járólapon megcsikorduló szék hangját, ami azt jelzi, hogy felállt.

– Ó... Ivett. Szia, nem is hallottam, hogy jössz – szólalt meg meglepetten.

– Jó reggelt – válaszoltam hűvösen, miközben elkezdtem forralni a vizet.

– Mit csinálsz? – érdeklődött tovább.

– Kávét – reagáltam flegmán. Ú, na ne! De hát mégis. Apu nem tudja kikövetkeztetni, hogy a vízforralás tevékenységet milyen célból csinálom?

– Igen, látom. És... mi újság?

– Mit akarsz? – kérdeztem gorombán, kicsit beleunva az udvariaskodásba.

– Tessék? – csodálkozott, és hallottam, ahogy mellém lépked. Megfordulni továbbra sem volt kedvem. – Én csak hazajöttem...

– Ha megmondod, mit akarsz, előbb elmehetsz. Mindketten tudjuk, hogy nem szívesen töltöd itt az időd – fordultam meg végül, karba tett kézzel dőltem neki a pultnak, és a szemöldökömet felhúzva amolyan „És erre mit mondasz?" pillantással méregettem.

– Mi... Mi az, hogy nem szívesen töltöm itt az időt? – kérdezte apu csodálkozva, de én csak megráztam a fejem.

– Szóval mit szeretnél?

– Csütörtök óta nem kommunikáltam veled. Csak szerettem volna tudni, hogy történt–e valami, vagy csak nem értél rá.

– És miért gondoltad, hogy nem értem rá? – billentettem oldalra a fejem.

– Mert írtam, de nem reagáltál, hívtalak, de nem vetted fel – tárta szét a karját apu tehetetlenül, mire óvatos mosolyra húztam a szám. Szóval fordult a kocka. Már nem én vagyok az, aki minden este reménykedve veszi kezébe a telefont, és olyan hívást vár, ami soha nem fog jönni.

– Úgy ahogy mondod. Nem értem rá. Csak ennyit akartál? Mert akkor a világért sem akarlak terhelni a társaságommal, nyugodtan mehetsz – mosolyogtam gúnyosan, mire apu azt hiszem végleg elvesztette a fonalat, és kifakadt.