Új lehetőségek [Befejezett]

Január 22., csütörtök

Hét elején még úgy volt, hogy Nóri velünk jön ma suliba. Ma reggelre lemondta. Tegnap pedig nem volt hajlandó velünk jönni hazafelé, a szünetekben inkább lemegy az udvarra és nem is jön vissza az órák kezdetéig, a lelkesedése és életvidámsága láthatóan megkopott. Hozzám szól, ha muszáj, válaszol, ha kérdezek, de közben láthatóan kerüli a tekintetem, vagy ha rám is néz, olyan távolságtartást és hideg kifejezéstelenséget látok a szemeiben, hogy inkább azt kívánom, bár a földnek mondaná a mondandóját, ahogy általában. Kell ennél világosabb üzenet? Látni sem bír engem, és ha mód van rá, jó messzire elkerül. Nem akarja látni a legjobb barátnőjét, aki ellopta tőle Norbit.

Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy Nórinak nincs igaza, mégis legalább annyira kikészít engem is ez az egész, mint őt. Annyira mardos a bűntudat, hogy éjszaka lihegve riadok fel és vissza sem tudok aludni. Lelkiismeret–furdalásom van, mert ha nem is loptam el senkit Nóritól, magát Nórit akkor is megváltoztattam. Miattam nem olyan életvidám és hiperaktív a suliban, mint ezelőtt. Megváltoztattam, és nagyon tartok tőle, hogy tönkre is fogom tenni. Az az aljas dolog ebben az egészben, hogy nem is önszántamból, szándékosan soha nem bántanám Nórit, nem is tudnám. Azzal okozok neki fájdalmat, hogy első látásra belezúgtam egy fiúba, a folyamat pedig visszafordíthatatlan.

Néha, vagy talán állandóan tehát ezért is bűntudatom van. Nincs jogom szeretni Norbit.

– Ez baromság! – szólt rám Flóra grimaszolva, amikor a suli felé menet megosztottam vele, ami a lelkemet nyomta. – Mindenkinek joga van a szerelemhez. Te sem vagy kivétel.

– De nincs jogom bárkit szeretni. Olyat biztosan nem, akit a legjobb barátnőm is szeret – rúgtam bele elkeseredetten egy a fagytól megkeményedett hódarabba. Aztán felszisszentem, és tudomásul vettem, hogy gazdagabb lesz a nagylábujjam egy kék folttal.

– Dehogynem, bárkit jogod van szeretni, csak...

– Csak nem biztos, hogy meg is kapom? Ezt akartad mondani? – fordultam Flóra felé indulatosan. Szemei tágranyíltak döbbenetében, látszólag nem akarta elhinni, amit hallott.

– Ivett... Dehogy. Tudod, hogy nem mondanék neked ilyet – nézett rám ijedten, nekem pedig egyből bűntudatom támadt – úgyis olyan ritkán érzem mostanában... – és annyira elszégyelltem magam, hogy a szemembe könny szökött.

– Persze, hogy tudom. Annyira sajnálom, nem szabadna rajtad levezetnem a feszültséget. Szörnyű barát vagyok – sütöttem le a szemem. Érzékeltem, hogy Flóra közelebb lép hozzám, majd a karomat megfogva megállított és szorosan átölelt. Olyan erővel kapaszkodtam a kabátjába, mintha attól tartanék, hogy el fog tűnni, és ő is úgy szorított, hogy biztosan érezzem: ő mellettem van.

– Ez természetes egy olyan helyzetben, amilyenben te vagy. Reménykedtem benne, hogy az újrakezdés után végre jó életed lehet. Nagyon megérdemelnéd.

– Jó életem van nekem. Olyan barátaim vannak, amilyenekről a legtöbben csak álmodoznak. Oké, Norbira kicsit máshogy tekintek, mint barát, de itt vagy te, Doma, Réka, Andris, és igen, Nóri is. Őt is a barátomnak tekintem, legjobb barátomnak, ezért is fáj a jelenlegi helyzet – sóhajtottam, a leheletem fehér füstként oszlott szét a fagyos levegőben.

– Nemsokára vége lesz. Így vagy úgy, de vége lesz.

– Hát, igen, így vagy úgy. Vagy Nóri szíve törik össze vagy az enyém. Esetleg mindkettőnké – fantáziáltam, mintha éppen vidám dolgokról lenne szó. – Az én szívemnek szerintem ez már meg sem kottyan, annyiszor összetört már.

– Ha összetörne a szíved. Ígérem, összeszedem a darabkáit, az összeset, és egybeforrasztom – simította meg a karomat, mire halványan elmosolyodtam és ezúttal én vontam szoros ölelésbe őt.