Asgard Sárkányai (Loki ff)

Újra a Sárkányok Erődjében

A Sárkány-rend vára még a megszokottnál is csendesebb volt, mióta a tanoncok csapata és a hercegek visszatértek az erdei küldetésről. Tagjaik között hamar szétfutott a hír, hogy az egyik ifjú növendékük végre túlesett a teljes átalakuláson. A hivatalos felavatásig ugyan hátra volt még némi idő, de már most is távoli kiküldetésben lévő harcosok szállingóztak vissza az erődbe, hogy az új sárkányt körükben üdvözölhessék. Volt azonban egy kis bökkenő... A folyamatot követő regenerációs álom Samerah esetében jóval hosszabbra nyúlt a megszokottnál és a lány azóta is eszméletlenül feküdt az Ispotály egy lezárt, árnyékos szobájában. Senki sem mehetett a közelébe, leszámítva a nagymestert, Meda asszonyt, és az egyik cselédlányt a várból, aki segített az ápolásában.

Loki az udvari kerengő egyik párkányán üldögélt. Az ölében tartott könyv már legalább fél órája ugyanazon az oldalon volt kinyitva. Nem olvasott. Csak gondolkodott... Egyébként is, szinte kívülről tudta már a sárgás lapra rótt sorokat...

„A kitartása mindenképpen elismerésre méltó. Bevallom, meglepett, hogy a sárkányok legendás hűsége, amelyről annyit hallottam, valóban idáig terjedhet. Nagyon erősen kell kötődnie a Rendjéhez és a királyához, ha inkább megölné a hordozóját, mintsem hogy elárulja őket. Talán ezért nem hajlandó még elfogadni engem. Sajnálom erőszakkal megtörni, de nem hagy nekem más választást."

Aztán néhány sorral lejjebb a szöveg így folytatódott:

„Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán rosszul értelmezem a jeleket. De mégis, egyre inkább hajlok afelé, hogy úgy véljem, ez a sárkány már régen nem szolgál a Rendnek. Más urat választott magának. Talán még ő maga sincs tisztában vele, hogy így van... Ez is lehetséges. Ha pedig igazam van, és egyszer már máshoz szegődött, megteheti ezt újra. Engem is választhat parancsolójának, csak meg kell találnom a módját, hogy rávegyem erre..."

Senki nem vette észre, hogy magával hozta a mágus naplóját. Túl nagy volt akkor a kavarodás. És azóta is gondosan ügyelt rá, hogy ne találhassák meg nála. Igazi kincsesbánya volt ez az iromány, varázslatok és mágikus gyakorlatok valóságos kis tárháza. Egy élet alatt felhalmozott tudás és tapasztalat gyűjteménye, amit egyáltalán nem szándékozott kiadni a kezéből. Néha ugyan elfogta valami kellemetlen, rossz érzés, ahogy a könyvecskét forgatta, de mindig elhessegette magától. A tudás, az tudás. Ő pedig tanulni akart. Nem számított, hogy kitől. Vagy, hogy milyen áron... Ebből a naplóból pedig rengeteget tanulhatott. Megtalálta benne például, hogyan maradhatott rejtve a mágus jelenléte a régi sárkány-erődben. Pofonegyszerű bűbáj volt és véghezvihette vele azt, amit eddig mindenki lehetetlennek tartott - elrejtőzni Heimdall mindent látó szeme elől. És a napló még sok más szempontból is roppant hasznos olvasmánynak bizonyult. Bár egyvalamire nem derült fény belőle, amire pedig nagyon kíváncsi volt... Honnan tudott a varázslómester a sárkányokról?

Töprengve dobolt az ujjaival a nyitott könyvön. Némely valóban hajmeresztő praktikával is találkozott a kézzel írt oldalakon. Sokkal sötétebbekkel is, mint aminek a szemtanúja volt. A mágus rendelkezett a kellő tudással és erővel ahhoz, hogy varázslattal megbéklyózza és engedelmességre kényszerítse a sárkányt. Fenyegetőzött is vele, de nem tette meg. Amit ő látott, az csupán egy megidézés volt. Csak azért kínozta Samerah-t hogy ezzel előcsalogassa a benne rejtőző, hatalmas és erős mágikus lényt. Rögeszmésen vágyott rá, hogy a sárkány önként szegődjön mellé, hogy saját akaratából válassza mesterének, urának és parancsolójának. A herceg nem tudott rájönni, miért? Ha csak az erejét akarta, azt máshogy is megszerezhette volna. De neki a hűsége is kellett. Méghozzá igazi és őszinte, nem kierőszakolt hűség...

'Az én sárkányom' Ezt mondta a varázslónak a toronytetőn, mielőtt megölte volna. Még most is maga előtt látta a férfi ledöbbent, hitetlen tekintetét... 'Az én sárkányom... De miért, miért mondtam ezt? Nem is gondolkodtam, csak úgy kicsúszott a számon...'