Asgard Sárkányai (Loki ff)

Apa, és fia

A katonák egészen a Sárkány-erőd királyi lakosztályáig kísérték Lokit, és ugyanazok a Palotaőrök, akik reggel még megtagadták tőle, hogy beengedjék, most egyetlen szó nélkül tárták a faragott ajtószárnyakat szélesre előtte. A herceg, és kísérői beléptek a hatalmas, fényűzően berendezett terembe. Odin, Mindenek Atyja, Asgard királya az ablaknál állt, háttal nekik, szemlátomást mélyen a gondolataiba merülve, és még csak fel sem pillantott, mikor az ajtó kinyílt. Loki, és a három katona az előírásos távolságban álltak meg tőle, majd a protokoll szerint fél térdre ereszkedve, a jobb öklüket a szívükhöz téve várták, hogy uruk és királyuk megszólítsa őket. Egymás után teltek a hosszú, eseménytelen percek.

- Menjetek ki. - szólalt meg végül Odin, nagy sokára, nyilván az őröknek címezve a szavait. Azok engedelmesen felálltak és egy hang nélkül kihátráltak a teremből. Loki ott maradt az apjával, egyedül, még mindig fél térdre ereszkedve, a kezét a mellére szorítva, a fejét tiszteletteljesen lehajtva, és csak várt. Nagyon sokáig várt, ő legalábbis úgy érezte. A térde már fájt a kemény, hideg kövön, a lábai elzsibbadtak és a kényszeredett tartástól a nyaka is kezdett egyre jobban sajogni már, mikor a király végre ismét megszólalt.

- Állj fel, Loki... - mondta, egy halk sóhaj kíséretében.

A herceg engedelmeskedett, és felegyenesedve, egyenesen az apja metszően éles, hideg, kék szemébe volt kénytelen nézni. A király ugyanis, már előtte állt, alig néhány lépésnyire tőle. Ő pedig akaratlanul is összeborzongott a tekintetétől. Mindig is úgy érezte, hogy Odin, azzal a fél szemével is tisztábban és élesebben lát, mint ahogyan bárki más két egészséges szemmel láthatna. És most is úgy érezte magát, az apja fürkésző pillantásával szemben állva, mintha az egyenesen a lelke legmélyére látna. Asgard királya sokáig nem mondott újra semmit. Csak merően nézte őt, hosszú, végtelenül hosszúnak tűnő percekig és Loki egyre nagyobb erőfeszítések árán volt képes csak továbbra is állni a tekintetét.

- Van fogalmad róla, mekkora zűrt is okoztál, fiam? - kérdezte aztán. - Van egyáltalán valami halvány fogalmad?

Loki kiszáradt szájjal, idegesen nyelt egyet. Ez a nyugodt hangsúly, amivel beszélt... ez semmi jót nem ígért.

- Apám, én... - szólalt meg akadozva, már-már félénken, de Odin egyetlen intésére elhallgatott, megint.

- Egyszerűen nem értelek... - folytatta a király. - Fel nem foghatom, mégis hogy képzelted... Asgard hercege vagy, a király fia. Ha szükséged volt egy nőre, hogy... felmelegítse az ágyadat, ezerszám találhattál volna magadnak. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik szobalány vagy cseléd örömmel a rendelkezésedre állt volna. De te...

- Apám, én nem... - próbált Loki közbevágni. - Esküszöm, hogy nem erről...

Odin azonban, egy kézmozdulattal megint belefojtotta a szót.

- Bárkit megkaphattál volna! - mondta, és most már érezni lehetett a hangján az ingerültséget. - Teli a város szajhákkal, a kastély szolgálólányokkal, de nem! A te ízlésednek egyik sem felelt meg! Neked pont az egyik sárkány kellett!

A király egy mérges kis horkantással elhallgatott és megint az ablakhoz lépve, hátat fordított a fiának. Loki is hallgatott, bűntudatos arccal meredve maga elé. Való igaz, hogy csak büszkeségből, rátartiságból akarta Samerah-t megszerezni. Akkor, az elején még, a lány tényleg, csak egy kihívás volt neki. De most... Tudta, mit gondol most róla az apja. Azt is tudta, amit hangosan nem mondott ki, hogy Odin csalódott benne és hogy csak egy felszínes, arrogáns, felelőtlen kölyöknek látja, aki azt hiszi, hogy mindent megtehet és nem képes a vágyain uralkodni. Be akarta bizonyítani neki, hogy téved. Azt akarta, hogy az apja megértse, nem csak ostoba hiúságból vitte ágyba a lányt. El akarta mondani neki, hogy mit érez Samerah iránt, hogy mennyire szereti, és hogy kész a tetteiért felelősséget vállalni. De nem tudta megtenni. Pedig a beszéd volt az egyik nagy erőssége, nem volt olyan lehetetlen helyzet, amelyből így, vagy úgy de ne tudta volna magát kimagyarázni. Most azonban, mégis cserbenhagyták a szavak.