Asgard Sárkányai (Loki ff)

Az utolsó búcsú

Kora hajnal volt, még éppen csak pirkadni kezdett. Loki a szobája erkélyén ült a földön, a hátát a falnak vetve. Üres palackok hevertek szanaszét körülötte, de bármennyit is ivott az éjjel, még mindig kínzóan józannak érezte magát. Az ital nem hozott feledést, nem adott megnyugvást. Nem tudta elhomályosítani sem a tudatát, sem a fájdalmát...

Egyszerűen nem értette, hogy tehetett ilyet a lány. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Samerah elment, hogy elveszítette... Mi történhetett? Mi vette rá őt, hogy így döntsön, hogy ezt tegye? Hogy eldobja magától az életét? Ezt sem volt képes elhinni egyébként... hogy a lány tényleg, saját maga döntött így... Valamit biztosan csináltak vele. Vagy mondtak neki valamit, amivel erre rávették. Talán kényszerítették... Samerah másként biztosan nem... nem hagyta volna el őt így...

Egész éjszaka tartott a virrasztás. A Rend tagjai egész éjjel őrizték a lassan kihunyó halotti máglyát. És ő is, biztosan ott maradt volna, egész éjszaka, ha Thor szelíd erőszakkal vissza nem vonszolja a szobájába. Nem is vette észre, hogy az apja mikor távozott, hogy mikor hagyta el csendben az erkélyt. Ashera dala már rég elhallgatott, a tűzrakás lassan megroskadt, majd egy hangos roppanással önmagába hullt, de ő csak állt ott, dermedten, bénultan, az ég felé szökő, milliónyi apró szikrát bámulva, és egyszerűen nem tudott... nem bírt... Képtelen volt arra, hogy elmozduljon onnét... Végül Thor volt az, aki ennek a néma, kegyetlen önkínzásnak véget vetett.

- Gyere, testvér... - mondta halkan, finoman megszorítva a vállát. Majd, miután ő erre semmit nem reagált, óvatosan megfogta a karját, és elvezette onnan, el a teraszról, vissza a királyi lakosztályba, majd a vár kihalt, sötét folyosóin keresztül ide, a szobájába. Ő pedig hagyta. Nem volt ereje tiltakozni, vagy ellenkezni. Nem érdekelte már a világon semmi. Mint egy alvajáró, úgy hagyta magát vezetni, egyáltalán nem törődve vele, hogy Thor mit csinál, mit beszél, vagy hogy hová viszi. Csak akkor tért egy kissé magához, mikor a bátyja a szobája ablaka alatt álló két öblös karosszék egyikébe ültette és egy színültig töltött ezüstkupát nyomott a kezébe.

- Idd meg. - nógatta szelíden. - Jót fog tenni.

Loki nem is nézte, nem kérdezte, mit adott neki. Egy hajtásra, az utolsó cseppig kiitta. Ha patkányméreg lett volna, azt is ugyanígy felhatja, az se számított volna. Nem számított már semmi. Semmi, nélküle...

Thor sokáig vele maradt. Nem tudta, pontosan meddig... de ő úgy érezte, nagyon... nagyon sokáig. Túlságosan is sokáig. A fivére, szokása szerint, most sem vette észre, mikor lenne itt az ideje távozni. Ahogy azt sem, hogy ő jobb szeretne inkább egyedül lenni. Vagy az is lehet, hogy csak... nem merte egyedül hagyni? Talán attól tartott, hogy ő valami őrültséget csinál majd, amint egy percre magára marad... És akár, még igaza is lehetett volna. Talán tényleg meg is fordult volna ilyesmi a fejében, ha nincs benne ez a rémes, tompa üresség. Ez a fásult, keserű érdektelenség... Végül is, kénytelen volt a bátyját ő elküldeni. Thor csak nem vette észre magát, és ő már egyszerűen... nem bírta tovább. Egyedül akart lenni. Egyedül akart maradni a gyászával, a fájdalmával, az emlékével... Egyedül, vele... Lehet, hogy a kelleténél egy kicsit nyersebben is adta ezt a fivére tudtára, de nem érdekelte. És Thor sem mutatta semmi jelét, hogy megharagudott volna. Csak egy sóhajjal megveregette a vállát, majd felállt a székéből, és távozni készült.

- Csak egyet mondj meg nekem, testvér... - szólt utána halkan, mielőtt az ajtón kilépett volna. - Azt a lepedőt... kinek adtad oda...?

Thor értetlenül fordult hozzá vissza.

- A lepedőt? - kérdezte meglepetten. - A kölyöknek adtam, akit küldtél érte. Az inasodnak. Hogy is hívják...?

- Artie...