Melody

- 5 -

Legnagyobb örömömre reggel kilencre már magunk mögött hagyjuk a fertőtlenítő szagú kórházat és újra birtokba vesszük a hotelszobát. Joel ragaszkodik hozzá, hogy még ma útnak induljunk, mert akkor estére akár már oda is érhetnénk, de én ezt még nem tartom jó ötletnek.
Hiába vitatkozik velem, hogy minden oké vele, betuszkolom az ágyba.
Azt adom ki neki parancsba, hogy pihenjen és nézze a tévét addig, ameddig én elugrok valami ehetőt szerezni. Az a jó Amerikában, hogy szinte minden sarkon találni egy gyorséttermet, ezért nem kell legyalogolnom a lábamat egy kis harapnivalóért.
Szép idő van, sok ember sétál az utcákon, vagy éppen gyors tempóban siet valahová. Gyerekek fogócskáznak a játszótéren, többen kutyát sétáltatnak.
Az étterem is kihasználja ezt a napsütéses időt: az épület előtt felállított asztalok mindegyikénél ülnek és jókedvűen beszélgetnek. A sok pozitív energia valahogy engem is boldogabbá tesz.
Belépek az étterembe. Azonnal megcsapnak a finomabbnál finomabb illatok. Hatalmas plakát hirdeti a mai specialitást, ami csirkehúsos hamburger csilis öntettel.
Joel rám bízta, hogy neki salátát vigyek, de ezt a hamburgert neki is meg kell kóstolnia.
Komoly sor alakult ki a pult előtt. Nem vagyok oda a tömegért ha bezárt helyiségben található, ezért remélem, hamar végzek itt.
Egy apró, nagyjából négy éves kisfiú azzal szórakoztatja magát, hogy engem figyel. Amikor ránézek, kacagva bújik el az anyja lába mögé.
Úgy teszek, mintha nem is venném észre. Újra felém néz, én pedig elkapom a pillantását. A kisfiú csupa mosoly lesz. Gödröcskék jelennek meg az arcán.
Szeretem a gyerekeket. Előttük nem kell megjátszanom magam.
Integetni kezdek a kissrácnak. Azonnal visszaint és még szélesebben vigyorog.

- Kedveli magát - szólal meg a gyerek anyukája mellettünk.

Rámosolygok a nőre, ő is rám. Ugyanolyan gödröcskés az arca mint a fiának. Le sem tagadhatná, kire ütött a gyereke.

- Nagyon aranyos fiúcska - mondom és leguggolok a kissrác elé. - Elárulod nekem, hogy hívnak?

- Patrick - mondja a fiú, enyhén selypítve. - És téged hogy hívnak?

- Melody - válaszolom.

- Melody - ismétli el nevemet.

Egy műanyag dinoszauruszt tart a kezei között. Bo-nak is volt dínómániás időszaka. Fejből tudta az összes fajta nevét.

- De klassz a dínód - dicsérem meg.

- Annyi szereti őket, hogy az egész szobája másból sem áll, csak dinoszauruszokból - mondja az anyukája és lehajol egy kicsit a fiához. - Áruld már el Melodynak, melyik a kedvenc dínód?

- Godzilla - vágja rá a gyerek.

Az anyja és én egyszerre kezdünk el nevetni. A gyerek azonnal csatlakozik.

- Elnézést - mondja az anyuka. - Megkérhetném, hogy vigyázzon Patrickre, amíg elugrok a mosdóba? Egy perc az egész.

- Persze, csak tessék.

A nő elsiet a mosdók irányába. Patrick rám néz. Arcán komolyság.

- Hát a bácsit hogy hívják?

- Melyik bácsit? - kérdezek vissza és körülnézek az étteremben. - Van itt sok bácsi.

- Azt, aki a válladat fogja és vicces, sárga cipője van.

Azonnal eltűnik a mosolyom. Megfagy az ereimben a vér. Ez lehetetlenség. Nem láthatja őt. Nem lehet itt. Biztos rosszul hallottam.

- Mit mondtál? - suttogom a kérdést. Bizonyára félreértettem valamit.
A gyerek gondolataiba mászom. Az ő szemén keresztül látom magam. Majdnem hátraesem, amikor meglátom, hogy valóban ott áll mögöttem. Vigyorog. Integet nekem.