- 6 -

466 48 116
                                    

Fülig érő szájjal állítok be a konyhába. Olyan, mintha itt sem hagytam volna őket, mindhárman az asztalnál ülnek és vacsoráznak. Még időben észbe kapok, hogy milyen hangulatban is távoztam a szobából és eltüntetem az arcomról a vigyort. Helyette próbálok dühös képet vágni és nem gondolni arra, ami odakint történt az előbb. Arra, hogy Joel megpuszilta az arcomat.
Főleg apát ostorozom a pillantásaimnal, de ő teljes figyelmét a tányérjának szenteli. Anya megböki őt, mire felszisszen.

- Mi az? - kérdezi apa tele szájjal.

- Azt hiszem, akartál valamit mondani.

- Nem akartam - jelenti ki és tovább folytatja az evést.

Joel ránéz anyára.

- Semmi baj, asszonyom.

- De igenis baj. James! - emeli fel a hangját. Kezdi elveszíteni a türelmét. Pedig ez ritkán fordul elő vele. - Mit akartál mondani?

- Jól van - csapja le a villáját apa. - Úgy látszik, ebben a csodálatos országban már véleményt sem lehet nyilvánítni, mert nyilvánosan meglincselik az embert. - Joelre néz, az arca olyan vörös a dühtől, mintha leégett volna a napon. - Elnézést kérek a kedves rendőrúrtól, amiért csúnya dolgokat mertem kiejteni a számon.

Amint befejezi a "bocsánatkérést", folytatja az evést, mintha mi sem történt volna.

- Túlélted? - kérdezi anya és bűnbánó pillantást vet Joelre. - Adhatok még egy kis rizst?

- Igen, nagyon finom - bólogat hevesen. - Köszönöm szépen.

Leülök a korábbi helyemre és csendesen enni kezdek. Próbálom visszafojtani a nevetést. Anya és Joel a főzésről kezdenek csevegni. Apa morogva fejezi be a vacsorát és eltűnik az asztaltól.

- Ha jól laktunk, előkészítem a vendégszobát - mondja anya.

Majdnem hangosan is kimondom, hogy fölösleges, mert Joel úgyis velem fog aludni, de még időben visszanyelem. Joel fejében is hasonló gondolatok járnak. Az asztal alatt megrúgom egy kicsit a lábát. Lopva rám néz, aztán vissza anyára, aki szerencsére semmit sem vesz észre az egészből.
A vacsora után anya betartja az ígéretét és rendbe rakja a vendégszobát, én meg addig behurcolom a dolgaimat a régi gyerekszobámba. A gond az, hogy az ágyam sokkal kisebb, mint amire emlékeztem. Kábé én sem férek el rajta normálisan, nem még ketten.
Anya ragaszkodik hozzá, hogy egy kicsit kiüljünk a tornácon lévő hintaágyra. A kávé miatt még úgysem vagyunk álmosak.
Hangulatos a tücskök éneke, és még a lámpa előtt röpködő rovarok sem zavarnak. Mintha visszamentem volna az időben. Akkor még nagy kalandnak számított, amikor a szüleim és baráti körük összeültek esténként és beszélgettek, én meg késő estig hallgattam őket. Most is ugyanúgy történik minden, de ezúttal már nem vagyok kisgyerek.
Anya ott ül köztem és Joel között. Beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Szóba jönnek a Hangok, miután anya rájön, hogy Joel is tud róluk. Furának tartja, hogy már nincsenek velem.
Aztán anya hirtelen felpattan a helyéről és a bejárati ajtóra néz.

- Ó, de elszaladt az idő - csapja össze a tenyerét.

- Mi is megyünk, anya.

- Beszélgessetek csak nyugodtan - mondja és kuncogni kezd az orra alatt. - Szép álmokat!

- Önnek is, asszonyom.

- Lizzy - javítja ki ismét és már el is tűnik.

- Anya elemében van - mondom, miután becsukódik az ajtó. - Mehetünk, ha szeretnél.

- Jó itt.

- Nem vagy fáradt?

- Egy cseppet sem - rázza meg a fejét. - És te?

MelodyWhere stories live. Discover now