Melody

- 4 -

Néha csak hagyom magam sodródni az árral. Néha a megérzéseimre hallgatok. Az, hogy igent mondtam erre az esti kiruccanásra, egy kicsit mindkettő.
Talán még megmenthetem ezt az éjszakát azzal, ha nem csinálok többet komplett hülyét magamból.
Még szerencse, hogy hoztam magammal váltásruhát. Valódi ruhát. És mivel még nincsenek olyan nagy hidegek, nem félek felvenni. A tükörben megállapítom, hogy kicsit talán túlzás ez a fekete, térdig érő darab, de ha már átöltöztem, akkor ebben megyek. Magamhoz veszem a pénztárcám és  a dzsekim és már indulok is.

- Mehetünk - mondom, amikor kiérek a folyosóra.

Joel egy pillanat alatt végigmér a tekintetével. Mintha nem hinne a szemének.

- Te átöltöztél? - kérdezi hitetlenkedve. Még a fejét is megcsóválja egy kicsit.

- Ha már randizol velem, nézzek ki jól, nem?

- Várj. - Az arca elkomolyodik. Megdörzsöli az állát. - Én semmi olyasmit nem szeretnék tőled. Senkitől sem. Remélem, hogy ezt tiszteletben tartod.

Közelebb lépek hozzá és rávigyorgok.

- Tudom! Ne vágj már ilyen képet, csak vicceltem. - Belebokszolok a vállába. - Amúgy a tűzoltókra bukom, nem a zsarukra. Úgyhogy ezt megszívtad. Mehetünk végre?

- Hát persze.

Olyan frissnek érzem magam, mintha legalább nyolc órát aludtam volna. Úgy szökdécselek lefelé a lépcsőn, hogy Joel alig tudja velem tartani a lépést. Az utcára érve a férfi gondolkodás nélkül jobbra indul el a járdán. Mintha a kisujjában lenne az egész város térképe.

- Hová megyünk? - kérdezem, de ő válasz nélkül hagy. Látom, hogy az orra alatt elmosolyodik. Játékosan a vállára csapok. Tudja, hogy merre tartunk, de annyira óvja ezt az információt a fejében, hogy képtelen vagyok kiolvasni belőle. - Lássuk csak.

- Ne kutakodj már a fejemben, elrontod a meglepetést.

- Mozi? Melyik filmre megyünk?

- Nem moziba megyünk.

- Akkor?

- Fogd már be a szádat.

- Nincs is terved - éneklem játékosan. - Improvizálsz.

- De van. Találtam egy érdekes helyet a neten.

- Jól van, nem kérdezek többet.

Percekig gyaloglunk a langyos éjszakában. Azt hittem, hogy ilyenkor a város nagy része már rég álomra hajtotta a fejét, de az utcán lévő tömeget látva rájövök, hogy az éjszakai élet csak most kezdődik. Tíz perc séta az út.
Nem akarok hinni a szememnek, amikor meglátom, hová is érkeztünk.

- Egy obszervatórium?

- Hát nem klassz? - kérdez vissza és elneveti magát. - Nézd, mennyien vannak.

Körülnézek, és el kell ismernem, hogy igaza van. Egy csomó autó parkol az obszervatórium környékén. Egy mellettünk elhaladó, három lányból álló csoport lelkesen magyaráz valamit a csillagokról.

- Azt írták a neten, hogy ma éjszaka megismétlődhet a csillaghullás - mondja Joel a befelé igyekvő embereket fürkészve. - Azért vannak ennyien, mert látni szeretnék.

- És ezt csak most mondod?

- Akkor tudtam meg én is, amíg elkészültél.

- Menjünk, mert elfoglalják a legjobb helyeket.

Egymás mellett sétálunk be, csatlakozva az udvarra igyekvő tömeghez. A lámpák vörös fénnyel égnek. Már épp megkérdezném Joelt, hogy szerinte ez miért van így, amikor az obszervatórium vezetője hangosbemondón elmagyarázza a tudnivalókat. A fehér fény ellehetetlenítené a csillagvizsgálást, ezért használnak vöröset. Az emberi szemnek húsz percre van szüksége, amíg hozzászokik a sötétséghez. Ma is tanultam valamit.
Az udvar hatalmas, rengetegen vannak, fiatalok és idősek egyaránt. A gyerekek izgatottan kergetőznek a felállított távcsövek között. Néhányan az eget böngészik a teleszkópokkal. A többség szabad szemmel fordul az ég felé. Mintha valami csodát várnának. Joelre pillantok, aki szintén az eget bámulja. Mintha megérezné, hogy figyelem, mert azonnal rám néz.