CSÚFOSÁLOM *(H.S)* (Átírás Alatt)

2.RÉSZ 🌹

Hétfő.

Suli.

-Ha elmész többet ne gyere haza! - csodálatos erre ébredni nem?

Apám megint elment itthonról anyumba pedig forr a víz.

Kiszállok az ágyamból, lassan a szekrényem felé veszem az irányt, tipikus fekete burkolatot veszek magamra.

Itt egy fekete farmerre és egy szintén fekete rám feszülős toppra gondolok.
Hajamra és sminkemre nem fektetek nagy hangsúlyt jó lesz a suliba, úgy ahogy van.

-Elmentem. - kijelentésemre gyors lépteket hallok.

-Nem eszel? - megforgatom a szemem.
El is feledkeztem róla, hogy nekem mennyire figyelmes anyukám van, aki annyira szeret engem.

-Veszek valamit a büfében.

-Szóval erre van pénzed. - hangja megint legalább 3 fokkal emelkedett. - hülyeségekre költöd a pénzünket, amit nehezen megkerestünk az apáddal. Szép... Nem szégyelled magad? -megvetően nézett rám.

-Akkor nem eszek semmit. - azzal levágtam a polcra a pénzt és kimentem az ajtón.

Valaki magyarázza már el nekem, hogy mi lett volna olyan nehéz abba, hogy azt mondja egyél inkább itthon vagy hogy jól van akkor vegyél egy meleg szendvicset.

A suli felé veszem az irányt. A fülhallgatót berakom és maximumon hallgatom a zenét.

Ahogy az iskola elé érek, már jó pár diák ott van. Egyesek a sarkon szivaraznak, mások beszélgetnek a parkolóba egy-egy kocsinál összegyűlve.

Én pedig csak bevágom a suli ajtaját és a második emeletre tartok, ahol az osztályom van.

-Jó reggelt! - mondom unottan a többieknek és levágom magam a padba.

Soha nem értettem, hogy van egyeseknek energiájuk ilyenkor.
Általában az osztály társaim csak kómás fejjel és egy kávéval érkeznek meg az utolsó 5 percben.

-A faszom ki van, nem tanultam matekból! -csattan le mellém a pad társam.

-Azon mit lehet tanulni? - értetlenkedek egy sort.

-Most, hogy belegondolok... - válaszára csak megforgatom a szemem.
Első óra fizika. Ez egy jó alvást jelentett.

Őszinte leszek erre a tantárgyra senkinek sem volt füzete, senki se csinált semmit, sőt volt, aki nem is jött.
A tanár pedig magasról tett a dologra, jól el volt a két legjobb tanulóval, akik buzgón mentek a táblához és oldották a feladatokat.

-Akkor mindenki felkészült? - áll fel a mellettem lévő Zac. Mindenkiből kitört a nevetés, ugyanis már reggel óta nem hallok mást csak, hogy matek előtt el kéne mondani egy imát, azért, hogy talán Isten lediktálja a válaszokat.

Ebbe már csak az volt a pláne, hogy meg is tettük. Szinte minden alkalommal, de valahogy Isten még sem volt olyan jólelkű velünk.

Én mindig is értettem a matekot, nem volt bajom vele.
Miután lejárt a fizika, matek, román, történelem, némelyikből kettő volt, mindenki fáradtan loholt le a lépcsőn.

Lejárt ez a nap is. Legalábbis még azt hittem.

Nagy dudálásra lettem figyelmes, ahogy kiléptem az ajtón.

Carl.

Nem, nem egy suliba járunk. Akkor most jön a kérdés honnan is ismerjük egymást? Régen szomszédok voltunk, aztán túl jól ment a soruk és átköltöztek a „gazdagok utcájába".

-Akkor mehetünk? - kérdi vigyorogva. Én pedig egy grimasszal jelzem értetlenségem. - Tudoood... Tegnap, amit megígértél.

-Csak azért mondtam, hogy ne beszéljünk erről többet. Nem áll szándékomban elmenni a rendőrségre.

Arca egyből komollyá vált.

-Ezúttal nem játsszuk el ezt megint. - hangja hirtelen mély lett, kék szemei pedig elsötétedtek. Láttam rajta, hogy komolyan gondolta.

Lassan közelebb léptem hozzá és beleborzoltam szőke hajába.

-Sajnálom, de képtelen vagyok megtenni. - mindketten csak álltunk és komolyan figyeltük egymást.

Láttam, ahogy több fajta érzelem is átfut az arcán. Mérges volt, azért, mert nem tud segíteni. Szomorú, mert én szenvedek, de mégis megkönnyebbült, mert láthat és voltam suliba.

-Legalább hazavihetlek? - hangja gyötört, szeme piros, látszódnak fekete karikái. Szerintem nem aludt túl sokat. Sőt biztos vagyok benne, hogy egész éjjel azon gondolkozott, hogy mit tegyünk ma a rendőrségen.

-Jól van, valójában erőm sincs állni a lábamon nem, hogy haza menjek. - lassan a fekete autó felé veszem az irányt. Fekete Range Rover - je van. Nem tagadom, gazdag családból származik, viszont meg sem közelíti, azokat a gazdag nagyképű seggfejeket, akik dicsekedni szoktak a szüleik pénzével.

Ahogy kimegyünk a parkolóból (természetesen a zene maximumon volt) nem a szokásos utcára tértünk.
-Merre megyünk? - kérdem idegesen.
-Szerintem egyértelmű. - arca rideg volt és csak az utat nézte. Direkt jött értem kocsival, tudta, hogy nem megyek el a rendőrségre, így majd ő elvisz oda.

-Ez az én életem! -már a hangom is remegett az idegességtől. - Nem te döntöd el, hogy mit csináljak!
-Emily! - ordított. Hangja feszült volt, ő is ideges. -Inkább te kéne felfogd, hogy ez nem normális. Egy szülő sem teheti meg ezt a gyermekével!

-Mégis miért érdekel ez téged annyira? - már nem volt erőm kiabálni hiszen ma nem ettem semmit és aludni sem aludtam valami jól.

-Mert nekem olyan vagy mint a húgom, 4 éves korom óta ismerlek és szeretlek. Tudom milyen a jellemed, képtelen vagy még ennyi év kegyetlenség után is elmenni és feljelenteni őket és tudom, hogy nem azért van mert félsz, hanem mert még mindig szülőként tekintesz rájuk. Pedig tudod jól, azon a bizonyos napon minden meg változott. Túlságosan szereted és tiszteled az embereket, kicsit magad felé is légy igazságos és vedd már észre basszus, hogy halálra aggódom mindig magam, hogy vajon most mit csinálnak veled otthon. Azon törőm az agyam, hogy vajon, ha most átmegyek milyen állapotban találnálak. Van fogalmad arra mennyire nehéz visszafognom magam és hallgatni erről az egészről? Milyen, látni, ahogy szenvedsz és én semmit sem tehetek, mert nem engeded? Elég. Most már elég. -nagy levegővétellel fejezte be. Én pedig elképedve néztem vörös arcát. Mindig is éreztem, hogy aggódik, de ennyire őszintén még nem fejtette ki a véleményét. Ha nem miattam, de érte megteszem. Elmegyünk a rendőrségre és véget vetek ennek.

-Carl... Menjünk a rendőrségre. - mosoly ült ki az arcára.

-Menjünk Emily.