Az utolsó elsőm.(befejezett)

Tizenötödik

                             >>Kim<<
•••••••••••

-Akarlak-suttogta a fülembe,majd megtörtént.
Lihegve feküdt mellettem a szerelmem,és én pedig kicsit feszengve,de elégedetten vártam mit mond.
-Izé..Ugye nem fájt nagyon?-kulcsolta össze a kezünket.
-Nem-mosolyogtam rá,majd hozzábújtam.
Így aludtunk el.Egymás karjába.
ANNYIRA SZERETEM!

Arra ébredtem,hogy zuhanok.Megrázkódtam az ágyon,és ijedten bámultam a fekete plafont.
Érdekes,hogy sosem álmodjuk tovább.Csak zuhanunk és mire földet érne tehetetlen kis testünk felriadunk.És szívünk pedig majd kiugrik a helyéről.De miért?Miért félünk ennyire a haláltól?Elmúlik a fájdalom.Elmúlik az érzés.Miért is olyan rossz ez?
Én úgy érzem nem félek a haláltól,mégis zihálva ébredek az ilyen rémálmok után.Lehet,hogy még valamit le kell zárnom az életemben,mert valami még visszatart.Visszatart attól,hogy megtegyem.
Pedig meg fogom.Tudom.Csak idő kérdése.
Végül sikerült újból álomba merülnöm.

-Jóreggelt-keltegetett óvatosan Theo.
-Neked is-töröltem meg a szemeim.
-Miután kinyitottam a szemem a kezeimet nézegettem.Azt a sok sebet.
-Nem szép ne nézd-tette le kezeim-Meg fogsz gyógyulni-bíztatott.
-Igen..meg fogok...-pedig tudtam hogy nem így van
-Na vissza kéne menni a korházba.Ma vágják le a hajad-nézett rajta végig.
-Jah.Nem muszaj végignézned..csúnya leszek.
-Ne butáskodj..Te mindenhogy gyönyörű vagy.
-Úgy is szeretni fogsz?-meredtem magam elé.
-Mindenhogy-nyomott egy puszit a homlokomra.
A korház felé a kocsiban hangosan hallgattuk a rockot és én szinte már ordítottam a szöveget.
Kicsit feloldódtam,pedig nemsokára megválok az összes hajamtól,és csúnyább leszek mint most..már ha az lehetséges..
-Szia Kim-jött be a nővér a szobába.
-Jónapot!-köszöntem csalódottan mikor megpillantottam azt a bizonyos gépet.
-Kérlek ülj ide-mutatott a kisszékre a tükör előtt.
Bizonytalan léptekkel haladtam a kisszék felé,majd leültem,és sóhajtottam egyet.
-Nem kell félned-mondta a nővér
Persze...ő rohadtul nem érzi át a helyzetemet..
És egyátalán nem félek.Kikérem magamnak.
-Nyugi-szorította meg a kezemet Theo.
-Szeretlek-suttogtam,és a gép bekapcsolt.
Mintha egy lassított felvétel lett volna,ahogy a hajam lehull a földre,és fejbőröm már néhol kezd látszódni.Nagyon fura volt.Mintha meztelen lennék.Elősször nem mertem felnézni,és szembesülni új kinézetemmel,de ekkor megszólalt Theo.
-Szép vagy kicsim-fordította az arcom maga felé,és megcsókolt.
Nemtudom,hogy érezte-e,de nagyon nagy szükségem volt most erre a csókra.
Két kezét fogva lassan kinyitottam a szemem,majd oldalra fordítva a fejem szembenéztem egy emberrel a tükörben.Meggyötört volt,és látszott rajta a fáradtág és a fájdalom.Igen.Ez lennék én.Egy langyos könycsepp csordult ki szememből,és csúcsott le ezen a bizonyos arcon.
"Már nem kell sokáig bírnod."Mondogattam magamnak de nemigazán hatott.Elsüllyedtem volna szégyenemben legszívesebben.Most magamba akartam szúrni azt a kibaszott pengét,de úgy,hogy onnan már nem ébrednék fel.Soha.
-Gyere ide-szorított magához.
-Akkor én megyek is-távozott a nővér,és amint becsukta maga mögött az ajtót,kitört belőlem a sírás.
De úgy igazán.Nagyon fájt a mellkasom.Főleg azért mert rájöttem,hogy mi tart vissza az öngyilkosságtól.
Theo.