04

7.7K 281 16
                                    

-Figyelj, én szeretném ha megbíznál bennem.-nézett rám Sam.

-Azt hiszem bízok benned.-bólintottam.

-Mióta énekelsz?

-Egészen kicsi korom óta. De az utóbbi években elhanyagoltam a zenélést.-sóhajtottam.

-Nagyon nagy kár érte. Talán újra elkéne kezdened...

-Talán egyszer.-bólintottam.

-Egyebkent mindig is tudni akartam. Ez az eredeti hajszíned?-figyelte a hidrogén szőke, már már fehér hajam.

-Igen. Enyhe albinizmussal születtem. Nem véletlen a hófehér bőr és világos kék szemek. Nem vészes amugy, a dédmamám sokkal fehérebb bőrű volt.-igazabol mindig is utáltam a kinezetem.

-Hű, nem tudtam. Azt hittem szőkíted vagy ilyesmi. Mert ahogy a tesódat megnézem eléggé külömböztök.

-Igen tudom. Carlos nem örökölte ezt a betegséget.

-Hát az biztos hogy akár egy kis betegséggel se könnyű az ember élete.-nyelt egy nagyot. Keserűséget éreztem a hangjában, valami féle belső fájdalmat.

Ezután igazából semmi érdekes nem került szóba. Nem feszegettuk egymás életét. Csak közönséges dolgokról beszélgettunk, mint filmek, sorozatok és egyebek. Furcsa de nagyon egy hullámhosszon voltunk. Jól éreztem magam vele. Kitöltőtte az űrt Jason helyén. Már nem éreztem magam annyira elveszettnek, és ez jó volt. Megakartam ismerni Samet, az ő történetet. De talán majd szépen apránként. Egy olyan ember személyében leltem barátra, akit eddig észre se vettem az évek során.

Csak ültünk és beszéltünk, és lassan csak azt vettem észre hogy besötétedett.

-Haza kéne mennem.-néztem Samre.

-Rendben. Haza kísérlek.-állt fel.

Csendben lepkedtem Sam mellett. Túl hosszúnak tűnt az a 10 perc séta haza. Azon gondolkodtam hogy nem vettem észre Samet, hogy szerelmes volt belém, hihetetlen. Ennyire
beképzelt lettem volna Jason mellett? Csak ő érdekelt, soha nem foglalkoztam mással. És ez szörnyű.

-Nincs kedved bejönni?- kérdeztem a házunk előtt állva.

-Nem szeretnék zavarni. - bámulta a cipőjét.

-De nem zavarsz. A szüleim már biztos alszanak, Carlos meg mindig későn ér haza. Csinálok valami kaját és megnézünk egy filmet.-mosolyogva nézett ahogy zavartan magyaráztam.-Jól esne a tarsasag.-bukott ki belőlem.

-Miért nem ezzel kezdted? Maradok szívesen.

Már én is mosolyogtam. Örültem hogy itt marad. Nagyon vágytam rá hogy valakivel csak egyek, filmet nézzek és beszélgessek. Tényleg magányos vagyok. Úgy éreztem Jason is ezt akarná hogy lépjek tovább, barátkozzak másokkal is. Samet a kezénél fogva húztam be magam után, egészen a konyháig. Benéztem a hűtőbe és örömmel konstatáltam hogy van ebédről makaróni.

-Szereted a paradicsomos makarónit? - néztem rá a hűtőből kihajolva.

-Persze.

-Akkor kaja csinálás kilőve, eszünk makarónit.-vettem ki a tálat.

Szedtem két tányérba és megmelegítetettem. A tálakkal a kezünkben osontunk fel az emeletre.

-Azta.-csak ennyit mondott Sam, ahogy belépett a szobámba. Minden csupa szürke és világos rózsaszín volt.-Ez olyan...olyan ahh...csajos, kislányos. - nevetett ki. Nyilván nem az ügyeletes rosszfiu ízlése.

-Haha. Nagyon vicces vagy. Mit vártál? Fekete falakat vagy mi? - sértődötten huppantam le az ágyra.

Nevetve ült le mellém. Bekapcsoltam a tévémet, valami gagyi talkshow ment, de tökéletesen megfelelt háttér zajnak.

Csak beszélgettünk és beszélgettünk, már éjfél körül járhatott az idő. Már egymás mellett feküdtünk, bámultuk a plafont, de egyikünk se tudta befejezni a beszédet. Szimplán élveztük egymás agymenéseit, és azt hogy beszélek végre.

-Hé, Celeste.- suttogta Sam.

-Hmm?-kérdeztem csukott szemmel.

-El fogsz aludni.-kacagott.

Erre már nem volt erőm válaszolni.

CelesteWhere stories live. Discover now