Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

12. Fejezet

Megtegyem?
Még ácsorogtam egy darabig egy helyben. Még vagy hatszor bejelentették a vonatom érkezését, és indulását, de mintha meg sem hallottam volna. Az üzeneteinket visszaolvasva, vacilálva álldogáltam néha az állomás kijelzőire pillantgatva. A szám szélét harapdáltam és a szememet szorosan összeszorítva ráztam a fejemet, majd kinyitottam (a szemem) és egy hirtelen mozdulattal felkaptam a bőröndömet, és kiszaladtam az állomás ajtaján, átfúrva magam az ekkorra már hatalmas tömegen. Az utazótáskámat magam mögött húzva rohantam át "csodás" hazám elhagyatott utcáin, majd egy helyen megálltam és leültem. Ez egy gyors kajálda volt, relatív kevés vendéggel. Egész csöndes volt, ezért tudtam egy kicsit gondolkozni. Rájöttem, hogy egy elhamarkodott döntés miatt odaveszett az összes pénzem... Amint rájöttem erre a nagyon lehangoló hírre, a fejemet a tenyerembe döntöttem, és legszívesebben ordítottam volna.

-Mit hozhatok? -kérdezte egy nálam nem sokkal idősebb, egész helyes srác.

-Mondanám, hogy a számod... De nem hinném, hogy elviselnél jelen pillanatban. -viccelődtem.

-Annyira nem lehetsz vészes mint az exem. -mosolygott rám.

-HÉ! Zöldfülű! -ordított sejtelmeim szerint a főnök úr. -Nem csajozik, dolgozik!

-Értettem. -intett, majd újra rám nézett. -Szóóóval... Akkor mit hozhatok? -kérdezte ismét.

-Egy.... Mangós limonádét. -pillantottam az étlapra.

-Rendben. -felelte, majd eltűnt az épület belsejében. Én még gondolkodtam egy kicsit, majd újra megláttam a magas közeledő alakját a limonádémmal. -Tessék. -helyezte le elém.

-Köszönöm. -mosolyogtam rá, majd az arcom újra felvette a gondterhelt kifejezést.

Egy-két órán keresztül ott ültem és iszogattam, nézegettem a siető, vagy éppen ráérő embereket néhányszor elvigyorodtam, néhányszor csak egy apró boldogságjelzés jelent meg a szám szélén, például amikor egy kislány kért egy játékot az anyukájától, de ő nem akarta megvenni neki. A kislány úgy érezte abban a pillanatban, hogy utálja, de a szíve mélyén tudta, az édesanyja az az ember akit soha sem fog tudni utálni. Olyan szívesen odamentem volna, és elmondtam volna, nagyon szeresd, amíg teheted, mert sosem tudhatod, mikor van az utolsó pillanatotok együtt... De nem tettem. Nem akartam beletrollkodni... Egy ideig még nézelődtem, majd a pincér fiú odaállt mellém és a tarkóját vakargatva agyalt azon, vajon hogy szólítson meg.

-Sarah vagyok. -nyújtottam kezet.

-David. -kezetfogtunk.

-Szia David. Zártok ugye?

-Iiigeenn..... Iszol még valamit, vagy hozhatom a számlát? -kérdezte kínosan.

-Hozhatod a számlát. -mosolyogtam rá bíztatóan.

Bólintva visszament az étterembe és egy-két perc után visszatért.

-Hú, ez gyors volt. -nevettem fel halkan.

-Igen, a főnököm eléggé ki van akadva. -kacagott.

-Értem...-válaszoltam, majd a pénztárcámban kezdtem kutakodni. Éppen, hogy kijött a limonádé ára a megmaradt zsebpénzemből így odanyújtottam felé.

-Tudod mit? A vendégem vagy. -jelentette ki, engem pedig nagyon váratlanul ért az információ.

-Hű... Öhm... Nem kell.. -még próbáltam egy darabig ráerőszakolni a pénzt de ő csak legyintett. -Nagyon szépen köszönöm akkor. -bólintottam nevetve.

-Á ugyan már..... Egyébként............ Nem lenne kedved eljönni velem valahova? -kérdezett, ami szintén váratlanul ért.

-Hát... Figyelj, nagyon aranyos vagy, de.....

-De van valakid.. Gondoltam... -hajtotta le csalódottan a fejét.

-Nem... Nem erről van szó... Csak.... -elgondolkodtam... Igazából Peterrel csak barátok vagyunk, szóval nem haragudhat, a nevelőim biztosan nem keresnek, Michelle meg...... Ő meg csak Michelle.... Nem fog keresni.. -Tudod mit? Benne vagyok, menjünk!

-Klassz! Elkészülök, és mehetünk. Addig várj meg itt. -mondta felszabadultan majd bekocogott az étterembe, és gyorsan lepakolt, majd felkapta a cuccait, elbúcsúzott, és visszajött hozzám.

-És merre megyünk?-álltam fel az asztaltól.

-Még... Nem tudom. Merre szeretnél?

-Egy fagyi? -dobtam fel az ötletet, majd a mellettem lévő szemébe néztem.

-Aha. Ismerek egy tök jó helyet. Nincs is messze. Valahol arra... -mutatott egy random irányba, én pedig bíztatóan bólogattam.

Elindultunk lassan lépkedve, a sötétségben, ugyanis olyan fél 9 körül lehetett. Néha rápillantottam, és rájöttem semmi különöset nem érzek iránta. Odaértünk, a fagyizóba. Tényleg elég jó helynek tűnt. Volt egy kisebb franciás jellegű terasza, amit aranyos kék színű, többnyire két-három személyes körasztalok díszítettek. A székek támláján a fába egy szív volt vésve, valószínűleg kézzel, minden egyes példányon. Helyet foglaltunk egy asztalnál. Én már egyből kigondoltam, mit fogok enni. Már múltkor próbáltam ezt az ízt és valami elképesztően finom. A neve Stark-parádé. Egy kicsit tömény de egyébként rendkívül ízletes. Tölcsérben kértem. A velem szemben ülő csak egy "nem vagyok túl bevállalós" csokiskeksz ízű desszertet kért, amin egy kicsit elmosolyodtam. Aranyos srác, de nem igazán van meg köztünk az a tipikus szikra.

-Ezt a kört én állom. -mondtam miután mind a ketten kivégeztük édességünket.

-Kizárt. -kezdett kutatni a hátizsákjában a pénztárcája után.

-A-a. A limonádémat már kufizetted. Ezúttal nem hagyom. -mondtam és már a közeledő pincérnő kezébe is nyomtam a nem túl nagy összeget.

-Köszönöm szépen. -mosolygott bájosan.

-Hát.... Úgy tűnik ez a nap ennyi volt. -kezdtem búcsúzkodni.

-Hazakísérlek. Messze laksz? -nyomult tovább.

-Őhm.. Igen... Nagyon messze.... Igazából nem is queensi vagyok... Csak látogatóban voltam itt. -kamuztam hátha le tudom pattintani. Nem jött össze.

-Kinél? Milyen célból? -faggatózott, és egy kicsit kezdett átmenni parába az egész.

-Lakás ügy. -vágtam rá.

-Itt keresel lakást? Mennyi időre?

-Mi ez a nagy kérdezősködés? Egyébként.... Talán egy hónap...

-Hoppá! Mekkora lakás kéne? Négy szoba+nappali elég?

-Iiiigeeeen.... Egyedül laknék benne szóval ja... Valószínű...-néztem nagyon furán Davidre.

-A problémád megoldva. Van négy haverom akik együtt laknak, és most egy hónapra kiutaztak Párizsba. Ha van kedved megszállni náluk addig... Elintézhetem.

Ez nagyon váratlanul ért. Egy darabig csak néztem ki a fejemből, majd a fiúra néztem egy tipikus: "csak viccelsz ugye? " majd egy "te nem vicceltél" pillantással, és ekkor kezdtem felfogni, miről is van szó. Még nem gondoltam át ezt a költözés dolgot rendesen. A bőröndömre pillantottam, majd becsuktam a szemem, és mély gondolkozásba kezdtem. Át gondoltam, mit csinálnék... És végül megoldásra jutottam: