Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

26. Fejezet

A kajáldában ücsörögtem a sajtburgerem felett, és elmélkedtem. Peter zökkentett ki ebből a hosszas gondolkozásomból:

-Min gondolkodsz? -kérdezte teli szájjal.

-Sömmin. -utánoztam, majd mosolyogva folytattam. -Csak eszembe jutott, hogy nem csináltam meg még a matekházim.

-Ch.. És még én vagyok a stréber. -forgatta a szemeit.

-Nem stréber vagyok, csak jó lenne, ha nem buknék meg már az első évemben. -háborodtam fel.

-Jó, én csak azt mondom, hogy itt ülsz, a fiúddal, egy Mcdonald's-ban, és a matekon gondolkodsz?

-Talán baj? -egy kicsit felidegesített.

-Nem.... Vagyis.... De! Baj! Miért nem velem foglalkozol?

-Te féltékeny vagy a matekházimra? -röhögtem kínomban.

-Nem... Csak....

-Peter. Ehetünk végre nyugodtan, anélkül, hogy  összeveszünk? -higgadtam egy kicsit le.

-Azt hiszem, most nem én vagyok a hibás a veszekedésünkben. -bökte oda.

-Hogy tessék? -húztam fel magam ismét. -Nem te? Akkor ki? Én?

-Hát, ja.... Igen.

-Megáll az eszem. -mondtam, majd a kajámmal nem foglalkozva felkaptam a hátizsákot a hátamra, és megindultam a kijárat irányába. A fejem füstölt a dühtől, és csak mentem, a mankóim segítségével.

-Várj! -ugrott utánam, majd félúton megállt, hátranézett az asztalra, vissza rám és végül utánam futott, valami olyasmit mormolva: A francba! Megfogta a vállamat, és magafelé fordított.

-Mivan? -kérdeztem flegmán.

-Ne haragudj, nem úgy gondoltam. Kérlek menjünk vissza!

-Már nem vagyok éhes. -durciztam be.

-Akkor megeszem a te kajád is, csak menjünk vissza! -kérlelt.

-Haragszom rád! -mosolyodtam el.

-Azt ott is tudsz, na gyere! -megfogta a hátam, és odavezetett az asztalunkhoz.

-Miért nem tudok rád haragudni? -kérdeztem drámaian egy sültkrumplit majszolva.

-De hát.... Pont most mondtad, hogy haragszol. -mosolyodott el.

-Az más..... Na add azt a burgert! -nyúltam át az asztal felett, és elvettem a nekem kért adagot.

-Azt hittem el ment az étvágyad. -röhögött fel.

-Azt..... Csak úgy mondtam.... Vagy talán sajnálod tőlem?

-Nem ezt mondom...... De éhes vagyok.... Egész nap nem ettem semmit... -úgy nézett az ételemre, mintha egy éve éhezne.

-Jajj, te szegény! Mingyárt megsajnállak.. -lebiggyeztettem az alsó ajkamat. Még miközben a kajámra tekintettem, is láttam, hogy bociszemekkel bámul. -Na jó...... Kapsz belőle egy harit. Amint megetted a tiédet.

-Okés. Köszi. -mosolygott, és visszatért a saját adagjához. Dilis.....

Hazafele úton, megint megoldottuk a kézenfogva sétálást. Nem volt egyszerű, de megoldottuk. Mivel náluk nem volt otthon senki, ezért inkább az ő lakásukba mentünk egy kicsit beszélgetni. Beértünk a nappaliba, és leültem a kanapéra. Peter hátulról ugrott rá a bútorra, engem pedig elkapott a szívinfarktus. Ő csak nevetett. A kezét félénken a kanapé támlájának azon felére fektette, ahol én ültem. Egy kis idő után visszahúzta, majd a hajába túrt. Én elkaptam a kezét, és a hátamra fektettem. Láttam rajta, hogy meglepődik, ezért úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bekapcsoltam a tévét, ahol éppen az Éjjeli napfény ment. Kérdőn ránéztem aféle "maradhat" pillantással.

-Csak, ha legközelebb Star Warst nézünk. -fűzte hozzá, és visszatekintett a tv-re.

-Oksi. -mondtam, majd hangosítottam egy kicsit a műsoron. Már úgy a közepénél járt a film.

-Mit eszik a csaj ebben a csávóban? Még csak nem is helyes... -morgolódott a mellettem ülő fiú, én pedig közelebb csusszantam hozzá. Olyan közel voltam, hogy a karjával elérte a tőle távolabb elhelyezkedő karomat. Így ültünk, a film végéig. Én néha meg-megrázkódtam a sírástól, de igyekeztem erősnek mutatni magam. Úgy zokogtam, mint még soha, ezért ez rendkívül nehéz volt. Mielőtt vége lett volna a filmnek, egy kicsit eltávolodott tőlem, és az arcomat kémlelte. Meg volt illetődve, amiért sírni látott. Amint rám nézett, én könnyes szemmel röhögni, és törölgetni kezdtem a sós könnyeimmel áztatott fejemet.

-Ennyire megható volt ez a film? -kérdezte, miközben letörölt egy kósza cseppet a szemem alól.

-Igen... -hüppögtem.

-Értem... -suttogta, miközben hol a szám, és a szemem között cikázott a tekintere, vagy pedig köztem és a tv között. Csak bizonytalanul ült ott, nem tudta, hogy mihez kezdjen, én pedig csak nevetve ráztam a fejem.

-Csókolj már meg, te buta! -nevettem.

-Hát.... Én... Őhm.... Mi? Vagyis most? Biz-......... -nem hagytam befejezni, abban a pillanatban lekaptam. Nem volt egy hosszú csók, viszont annál kellemesebb. Miközben egyik kezemmel az arcát támasztottam, másikkal a hátába kapaszkodva, még közelebb húztam magam, testéhez. Ő is megfogta két kezével a derekamat, és így ültünk olyan fél percig. Ezután eltávolodtunk egymástól, és szégyenlősen egy hajtincsemet a fülem mögé tűrtem.

-Ez....... Tetszett.... -mosolyogtam rá bíztatóan.

-Nekem is... -válaszolta.

-Többször is csinálhatnánk.... -javasoltam, és ő egyből heves bólogatásba kezdett.

-A-aha... Szerintem is! Egy... Egyébként tudtad, hogy a nyelvünkben van a legtöbb ideg, és ezért esik annyira jól a csókolózás?

-Nem tudtam. -kacagtam fel, ő pedig csak lehajtotta a fejét.

-Mindegy... Annyira nem is érdekes.... Gyakorlatban.... Jobb mint elméletben. -nevetett ő is. -Mármint veled... Nem mintha mással csináltam volna.... Sőt semmit.... Vagyis..... Na.... -dadogott.

-Értem, hogy mire akarsz kilyukadni. Nekem.... Nem te vagy az első fiúm, ezt jobb ha tudod. -világosítottam fel.

-Ja.... Őhm.. Semmi gond... Akkor legalább te tapasztaltabb vagy.. -bólogatott.

-Hát.... Valami olyasmi... -a helyzet az, hogy már csókolóztam az előző barátommal is, de ez valahogy sokkal érzelemdúsabb lett volna. Peter csókjában nem csak a szenvedélyt, vagy a vágyat lehetett érezni, hanem a gyengédséget, a félénkséget, egy kicsit a lazaságot is, és az őszinteséget.

Te jó ég srácok, ma láttam az Idegenbent! Elképesztően, hihetetlenül, és szuperhiperisztikusan imádtam!!! 😍😍😍😍
Fontos!!! : a stáblista után 2 jelenet van! Az első nagyon fontos!!! ❤