Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

15. Fejezet

Reggel az ébresztőm szörnyű hangjára keltem. Kinyomtam és már rohantam is a fürdőszobába. David azóta sem hívott, még mindig nem jöttem rá, hogyan valljam be Peternek, hogy szeretem. Elvégeztem a reggeli szükségleteimet, majd magamra kaptam valami aranyos ruhát. A táskámat a hátamra dobva kinyitottam az ajtót, és még bekiáltottam:

-Szia Mary majd jövök!

A feleletet már nem vártam meg, csak kirohantam az ajtón, és felszálltam a vonatra. Amint megérkeztem, az iskola csodás képe jelent meg előttem, Michellel, és még jónéhány tanulóval a kapui előtt. Odasétáltam hozzá.

-Mizu? -tettem fel azt a kérdést amire a semmin kívül, nem sok mindennel lehet válaszolni.

-Semmi. -én megmondtam. -Miért nem vetted fel tegnap?

-Bocsi.. Nem volt időm beszélni. -kamuztam.

-Csak azt akartam mondani, hogy nálad maradt a föcikönyvem.

-Ó.... -fejeztem ki magam, a lehető legértelmesebben, majd balra kaptam a fejem.

Ned fontosnak tűnő telefonálásokat folytatott, amiből semmit nem lehetett érteni, csak azt, hogy ideges. Egy nevet viszont sikerült elcsípnem: Peter. Még figyeltem egy darabig, és sikerült rájönnöm, hogy az említettel beszélget. Fel sem tűnt, hogy nincs itt, pedig már az utolsó időben ideérő vonat is elment. Jó, mondjuk nem ez lenne az első, hogy elkésik, viszont úgy tűnt Ned arcán, hogy egy kis késésnél komolyabb a szitu. Értetlen tekintettel bámultam, majd MJ figyelmeztetett, hogy indulni kéne. Én csak megráztam a fejem, és besétáltunk az iskolába.
A szekrényemnél pakolászva elmélkedtem. Kivettem az éppen aktuális órára való felszerelést, és bezártam a szekrényt. Hátat fordítottam neki, majd Ned közeledő alakját pillantottam meg.

-Ned, várj! -állítottam meg.

-Szia. -mosolygott rám.

-Szia. Nem akarlak zavarni, csak azt szeretném kérdezni, hogy..

-Hogy hol van Peter? -fejezte be a mondtatomat. -Öhm... Szuper-hiper-mega-extra-fontos-titkos dolga van.

-És mi ez a szuper-hiper-mega-extra-fontos-titkos dolog?-kérdeztem nevetve.

-Hááát..... Ha.... Ha elmondanám már nem lenne titkos.... -próbált valamit rögtönözni.

-Ned, -kezdtem bele, de elmentek mellettünk, ezért inkább akkor folytattam, amikor senki nem volt körülöttünk-tudom, hogy Peter Pókember. -suttogtam.

-Mi-mi-mi? Honnan? -ámult el. -Elmondta?

-Nem. Lelepleztem. Na mi történt? -faggattam tovább.

-Hát.... -kezdett bele, majd ő is abbahagyta, mert megint elmentek mellettünk. -Szóval, megakadályozott egy bűncselekményt......... De.....

-De?

-De közben leesett olyan 1000 méter magasból.

-Te jó ég. -kaptam a szám elé a kezem.

-Elmondása szerint "semmi baja" és "jól van" de......

-Ezt nem hiszem el..... Hol van most?! -idegesebb voltam mint bármikor.

-A kórházban. Az intenzíven. -hajtotta le a fejét.

-Basszus... -bekönnyeztem. Elkaptam a fejemet, hogy ne lássa, elérzékenyülésemet, de ő ennek ellenére is észrevette.

-Hé, nyugi. Túl fogja élni. Csak azért tartják bent, mert May ragaszkodott hozzá.

-Törés? -kérdeztem szipogva.

-Elméletileg nincs. Tudom hihetetlennek hangzik...

-Az nem kifejezés. Egy normál ember ebbe már belehalt volna... -ámuldoztam. Hogy nem tört el egy csontja sem? Mármint, értem, hogy ő pókember meg minden.... De ez akkor is.... Abszúrd...

-Ebből is látszik, hogy Peter nem normális. -mosolyodott el.

-Ez igaz. -törölgettem a szememet nevetve. -Ülsz mellém angolon?

-MJ nem haragszik?

-Majd megkérdezem, de szerintem meg fogja engedni. -mosolyogtam.

-Akkor, persze. -vigyorgott ő is.

Elindultunk a terem felé, még beszélgettünk, elmondtam, hogy én is láttam kb. 2 Star Wars részt, amin elkezdett nevetni, és Noob-nak nevezett. A teremben már mindenki ott volt, de az angoltanár szokás szerint késett 10 percet. Michelle olvasott, és egyáltalán nem bánta, hogy ma Ned mellé ültem. (Elvégre is ez már nem az ovi.) Az óra alapjáraton unalmasan telt. A tanárnak 6000-szer megszólalt a mobilja, mi pedig minden alkalommal kuncogni kezdtünk. Az óra után megbeszéltük az ideiglenes padtársammal, hogy suli után beugrunk Peterhöz.

Ebédnél hárman ültünk. (MJ, Ned, én) Folyamatosan a büfét figyeltük, ahogy a finomabbnál finomabb muffinok után, tömik magukba a csodálatos ízesítésű teákat. Mi ezek helyett valami krumplifőzelék szerű kaját kaptunk, egy kis sárga színű csapvízzel. Mondanom sem kell, nem kóstoltuk meg az utóbbit. A koradélután többi részét a könyvtárban töltöttem házit írva, várva Ned érkezését. Michelle is jött volna, de a szüleivel kellett mennie vendégségbe. Büszkén tapasztaltam, hogy a matekkorrepetálás rengeteget használt, és gyorsan készen lettem. Már csak az óra járását figyeltem, és hallgattam, ahogy kattog: tikk-takk, tikk-takk.