Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

19. Fejezet

-A lábam! -kiáltottam fel fájdalmamban.

-Ha nem hagyod abba az ordítozást, betapasztom a szádat!

A fájdalomtól sírni tudtam volna. Térdeltem a földön a székkel a hátamon, tehetetlenül. A szememből kifolyt egy könnycsepp, majd mégegy, és azon kaptam magam, hogy úgy bőgök, akár egy kisbaba.

-Na mivan rinyagép? Nincs itt a pasikád, hogy megmentsen?

-Ismétlem, nem a pasim! -ordítottam.

-Te velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben! -ordított vissza rám.

A hihetetlenül érdekes beszélgetésünket, a mobilom csengőhangja szakította félbe. A csávó valami olyasmit mormogott, hogy "meg se próbáld!", de ez eltorzult a csörgés mellett. Még kb egy órán keresztül ücsörögtem ott, és kaptam hatezer hívást.

-Most meghallgatjuk, még hatszor a These days-t, vagy lehalkíthatom a telefonom? -böktem oda flegmán.

-Jó. De ne merészelj felhívni senkit. -tartotta felém figyelmeztetően a mutatóujját.

-Rendben. -mondtam majd gyorsan felnyitottam a zárképernyőt, majd remegő kezekkel lenémítottam a telefonomat, és még gyorsan elindítottam egy hívást titokban. (Petert hívtam fel.) Lenémítottam, úgy, hogy mi ne halljunk semmit, de ő mindent halljon. Nagyon nehezen, de becsúsztattam a farzsebembe a mobilt.

-Várjunk csak! Add csak ide azt a telefont!

-NEM! Ezt az egyet biztosan nem teszem meg! Lenémítottam! Kész!-tiltakoztam.

-Egy feltétellel nem veszem el! Ha elárulod póki-móki személyazonosságát!

-De ha nem tudom? Egyébként is.... Miért érdekel annyira, hogy ki ő?

-Itt én kérdezek. -a telefonom rezgett egyet, annak jeléül, hogy felvette.

-És..... Mi-minek hoztál egy.... Sikátorba, a 42.utca sarkán? Talán ez a rejtek helyed?

-Mint mondtam én kérdezek. De nem. Miért választanék magamnak egy ősrégi borospincét?-tökéletesen belesétált a csapdámba!

-Ez mondjuk jogos.... -húztam az időt. -És még meddig akarsz itt tartani?

-Amíg pókember haverunk fel nem bukkan. De előbb kinyírlak téged!

-Várj! -a telefonom megint jelzett egyet, jelezve, hogy lerakta. Most vagy megértette, hogy miről van szó, vagy azt hitte, hogy egy prank. Remélem nem az utóbbi. -Mielőtt kinyírnál! Kérlek hadd imádkozzak! -rögtönöztem.

-Fhú... Ilyen utolsó kívánságot sem hallottam még. -csodálkozott.

-Mindenható uram... -bár figyeltem volna hittanon... -add meg nekem, hogy szeretteimet, halálom után is csak boldogság, gazdagság, szerencse érje...... Nem kívánok sokat, csak nyugalmat.... Bátorságot....és megváltást.... -valami ilyesmit szoktak mondani nem? - A másvilágon kedvességgel fogadjanak engem... -meg még hasonló dolgokat mondtam, úgy 5 percen keresztül.. -De várjunk csak.... Honnan fogja tudni pókember, hogy ide kell jönnie?

-Tudni fogja.... Vagy ha nem, akkor fölöslegesen puffantalak le. -bökte oda, majd valahonnan elővett egy pisztolyt, és közelebb lépett. Éreztem, ahogyan a fejemhez tartja, én pedig újra sírni kezdtem.

-Igazából....... Úgy is öngyilkos akartam lenni.... Teljesen mindegy.... Tegye meg! -hüppögtem.

-Na ennyit erről! -az ujját rátette a ravaszra és már meg is tette volna, ha egy hálószerű lövedék nem lökte volna a ki a kezéből a fegyvert.

-Meg se próbáld! -szólalt meg az illető, én pedig sírásból egyből kacagásra váltottam.

-Pókember! -ordítottam fel.

-Pókember! -ordított fel a férfi is.

-Éjjelilátás be! -kiáltotta el magát.

A következő pillanatban, csak egy suhanó férfialakot láttam, majd egy másikat, ezután verekedni kezdtek, majd egy kicsivel később a szuperhős lelógott a plafonról, és felvette a pisztolyt.

-Ezt inkább elveszem. -tette hozzá.

Az elrablóm a földön fetrengett, és káromkodott, én pedig vártam, hogy megmentőm kioldozza a kötelet a kezeimről. Ő oda is jött, és bele is kezdett volna a kikötözésembe, de én a háta mögött megpillantottam, ahogy az ember félállt.

-Peter... Öhhm... -próbáltam jelezni a szemeimmel, mire ő anélkül, hogy hátranézett volna, odaláncolta őt a falhoz, hálójával. Én csak mosolyogni kezdtem.
Miután eloldozott, megpróbálta rólam leszedni a széket, de én hatalmas 'áú'-zásba kezdtem, amiből megértette, mi a bajom.

-Hol fáj? -kérdezte, megnyugtatóan.

-A lábszárcsontom. -mondtam két sziszegés, és fájdalmas nyögés között.

-Tudod mozgatni? -kérdezte egyre aggodalmasabban.

-Nem...-összeszorítottam a fogaimat a fájdalomtól.

-Ezt meg kell nézetnünk. -jelentette ki.

-Nem, nem jó.... Jól vagyok! -tiltakoztam.

-Hát jó.... Akkor menjünk. -mondta egyszerűen, majd felállt, és elindult a kijárat felé. Megpróbáltam felállni: sikertelenül.

-Peter ne hagyj itt! -ordítottam utána.

-Na mit mondtam? -fordult meg, és visszasétált hozzám.

Én átkaroltam a nyakát, ő pedig megfogta a lábaimat a hajlatomnál, és a hátamat támasztotta a másik karjával. Menyasszony pózban kiindultunk a szörnyű sikátorból. Amikor egy egészen normális részhez értünk, a lábaimat elengedte, és én finoman ránehezedtem a földre fellábon.

-Felkészültél? -kérdezte rám nézve.

-Hú... Hát... Igen.. Miért ne? -adtam egy igen határozott választ.

-Okés. -a kezéből elindult az óriási "kötél", mi pedig már be is lendültünk, és egy-két perc alatt a kórházban ácsorogtunk.

-Még mindig imádom ezt csinálni. -nosolyogtam amint földet értünk, majd éreztem, ahogy ő is elmosolyodik.

"Leadott" a portán, és egy fél óra múlva már a röntgen alatt fekve gondolkodtam azon, amit utoljára mondott nekem, mielőtt elment: "Még van egy kis dolgom, de hamarosan jövök! ". Amint végeztulünk a röntgennel, visszakísértek a váróterembe, és ott leültem egy székre, majd feltettem a lábamat egy másikra. Már egynórája ültem ott, de se eredmények, se Peter. Felhívtam Maryt, és azt mondtam neki, hogy tesiórán elestem, azért vagyok most itt. Úgy tűnt, hisz nekem, ezért vele többet nem foglalkoztam. Még telefonoztam kicsit, mindenkit aki hívott, visszahívtam, hogy semmi bajom. A kövrtkező percekben Peter robogott be az ajtón, mostmár teljesen civil ruhában.

-Szia! Eredmények? -tért egyből a lényegre.

-Szia. Még várom. -mosolyogtam.

-Remek. -ült le mellém.