20.

2.2K 76 7
                                    

-Megértetted? - kérdeztem újra. Bólintott. - Remek. Két hét múlva a versenyen. - mondtam.
-Sziasztok.-magára erőltetett egy mosolyt.
-Szia. - csuktam be utána az ajtót.
Ekkor csörgött a telefonom.
-Hát ezt nem hiszem el. - dühöngtem.
-Ugye nem mész el? - kérdezte Charles, amint felvettem
-Dehogy megyek. Aludni akartam menni, csak ugye mindig bezavart valaki. - néztem rá összehúzott szemekkel.
-Ez vicces volt. - mosolygott. - Dylan már vár. - mosolygott folyamatosan.
-Én is várom, hogy találkozhassak veletek.-kacsintottam rá.
-De kacér itt valaki. - nevetett fel.

Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. De nem baj, mert mire Monacóba érek, addigra ott este hat lesz. A repülőt most kivételesen rohanás nélkül is elértem. Természetesen az első osztályon utazom, (höh... Luxus) talán már csak magszokásból is. Meg, mert ide több bőröndöt lehet hozni, ami nekem most kapóra jön. A repülőút nem volt izgalmas. Nem ült mellém egy híresség se. A stewardes készségesen kínálgatta a mogyorót, az emberek elegánsan gépeltek vagy csendesen beszélgettek egy-egy pezsgővel és a gépünk se zuhant le. Szóval, minden átlagos volt.

-Elárulnád, hogy mégis merre induljak el? - kérdeztem a telefonba Charles-tól.
-Csak indulj egyenesen. Meg fogsz találni. - nevetett.
-Viccelsz? Ennyi bőrönddel? - vizsgáltam a terepet. Ekkor megakadt valakin a tekintetem. Egy cukrászda melletti játszótéren hintázott... Egyedül. Sosem voltam olyan ember aki elmegy az mellett akin segíthetne is, szóval leraktam a telefont és nehézkesen húzni kezdtem a bőröndjeimet.
A játszótérnél körbenéztem, hogy a kisfiúnak lehetnek-e rokonai a közelben.
-Szia. - köszöntem neki és leültem a másik hintára.
-Szia. - kicsit habozott, de aztán rám nézett.
-Ashley vagyok.-mondtam.
-Én Hugo. - bólintott.
-Kicsit elveszettnek tűnsz. Hol vannak a rokonaid? - tapogatóztam óvatosan.
-Összevesztem apával. Véletlen összetörtem anyukám kedvenc vázáját.-sütötte le a szemeit.
-Értem. És anyukád nem tud egy másik szép vázát venni? - kérdeztem.
-Anyukám már régen meghalt. - nyelt egyet.
-Nagyon sajnálom. - szorult össze a szívem. - Tudod... Nekem is meghalt már rokonom. Az apukám. És anyukámat is nagyon megviselte, pont mint a te apukádat. - mosolyogtam halványan. - És képzeld, rengetegszer összevesztem anyukámmal, főleg amikor még friss volt ez a dolog, de mindig kibékültünk. - mondtam amire felcsillant a szeme.
-Nem szeretem ha haragszik rám.- motyogta a kisfiú.
-Mi lenne ha vinnél apukádnak egy sütit? - ajánlottam meg neki.
Egy széles vigyor terült szét az arcán.

-Majd én fizetek. - jött oda a pulthoz valaki. - Itt nem fogadják el a dollárodat. - adta vissza Charles mosolyogva a lerakott ötdollárost.
-Szia. - mosolyogtam rá. Napszemüveg és baseball sapka volt rajta,így nem akartam elkezdeni ordibálni a nevét. Pedig legszívesebben azt tettem volna.
-Merre laksz pajti? - guggolt le hozzá Charles és átnyújtotta neki a kiválasztott sütiket. (Mert ha már itt vagyunk akkor kapjon a kisfiú is alapon voltunk) Elmondta a címet és a  versenyző el is indult az egyik irányba.
-Charles! - húztam arrébb amire Hugo megtorpant.
-Rudtam, hogy ismerős vagy valahonnan! - vigyorgott a kisfiú.
-Kaphatok autógrammot? Légyszi légyszi! - ugrált örömében.
-Igen, csak előbb érj haza. - nevetett Charles.

Amikor mindennel megvoltunk és a kisfiú boldogan ment haza, mi is elindultunk Charles-hoz.
-Most, hogy szuperbiztonságos helyen vagyunk, szeretnélek normálisan is üdvözölni a szülőhazámban. - mosolygott. - Meg úgy alapból üdvözölni... - csókolt meg.

Vége...

T.I.M.E.~Charles Leclerc FanFic~Where stories live. Discover now