Ha Tudnék Repülni / If I Could Fly (Larry Stylinson ff.)

2. Fejezet

Louis

Csütörtök, 3:54

Az orvos testén kellemetlen reszketések szaladnak végig, ahogy kezd ébredezni. Azzal a tudattal tér magához, hogy volt egy szörnyű álma egy földrengésről, de amikor egy picit megmozdul, a lábába éles fájdalom nyilall, amitől azonnal tudatosul benne, hogy nem álom volt. Bárcsak az lett volna... Visszafojtottan nyöszörög a hasogató érzés miatt, mire megérzi a kézfején, ahogy Harry a hüvelykujjával simogatva próbálja megnyugtatni. Talán pont emiatt, még nem akarja kinyitni a szemeit.

– Jól vagy, Louis? – kérdezi a fiatalabb dörmögő hangon. Csak suttog, mintha bárkit is megzavarhatnának. Louis vesz egy mély levegőt, és lassan nyitja fel a szemeit, tökéletesen szembe találva magát Harry átható tekintetével. Az énekes pont úgy néz ki, mint aki egy percet sem aludt, és ezért azonnal aggódni kezd miatta.

– Csak fázom – feleli rekedt hangon, és egy kicsit mocorogni kezd, de már ennyi is erős fájdalommal jár. Túl erőssel. Most már biztos benne, hogy a gyógyszer, amit beadott maguknak, kezdi elveszíteni a hatását. Harry azonnal megmozdul, és mire ellenkezni akarna, már le is kapja a vastag, és egy kicsit talán túlméretes kötött pulóverét. Finoman az orvosra teríti, mire Louis elkapja az ép csuklóját. – Csak egy szál póló van így rajtad. Neked is szükséged van rá.

– Megleszek, nem akarom, hogy ennyire fázz – feleli mellette térdelve, és egy kedves mosollyal néz le rá. Louis szívét felforrósítja a törődés, ami Harry hangjából és cselekedeteiből árad, és valahogy máris kevésbé fázik, aminek semmi köze a kölcsönkapott ruhadarabhoz, de ő is legalább annyira aggódik, mint az énekes.

– Hol van a köpenyem? – kezd el mocorogni, de Harry a felkarjára szorítja a kezét, hogy ne tudjon felülni.

– Ott, mögötted, és csupa vér, de azért a lábadra ráteríthetjük. A semminél jobb – válaszol egyből Harry, és a fejét ingatja, miközben az anyagért nyúl, hogy betakarja vele Louis sebesült combját, ami eddig meztelen volt. Egy pillanatra sem ereszti az orvos bicepszét, a férfi pedig túlságosan gyenge a fájdalomtól ahhoz, hogy képes legyen erőfölényt szerezni az énekessel szemben. – Jó lesz így, doki. Most bízza rám magát.

– Máris fázol, Harry – erősködik tovább Louis, de a hangja egy gyerek akaratos nyafogásához kezd el hasonlítani, aki bármit is mond, a szülei nem hallgatnak rá, és ez erősen frusztrálja. Az énekes kedvesen elmosolyodik, azzal a gödröcskés mosollyal, amit Louis valahogy egyre jobban kedvel. Már első pillantásra is megakadt rajta a szeme. – Akkor legalább... Gyere közelebb.

– Szeretem ezt a pulcsit, pont azért mert egy kicsit nagy rám, és elbújhatok benne, de azért kettőnknek ez kevés lesz – rázza a fejét vigyorogva a fiatalabb, és visszafekszik az előbbi helyére.

– Nem, ha közel jössz – magyarázza Louis, és egy kicsit megemeli a karját, a pulóver egyik felével együtt, mintha csak egy takarót tartana a másik férfinak hívogatón, hogy alá másszon. Harry egy pillanatra elgondolkodik, megrándulnak a szemöldökei, aztán mint aki abban a pillanatban döntött, megnyalja az ajkait, és egy sóhajjal közelebb kúszik Louis-hoz. Esetlenek a mozdulatai, és látszik, hogy hezitál, mégis milyen pozícióban feküdjön ennyire közel az orvoshoz, és az idősebb csak megpróbál elnyomni egy félmosolyt emiatt.

Harry végül úgy dönt, hogy szemből mászik közelebb, és mélyeket lélegzik, ahogy a lábaik és a kezeik is összeérnek, a mellkasuk pedig szinte csak milliméterekre van egymástól. Louis az egész szituációt annyira nagyon kínosan viccesnek érzi, de nem akar nevetni, mert attól tart, hogy Harry akkor meggondolja magát, és visszacsúszik az előbbi helyére. Márpedig mostanra már libabőrös is lett, így Louis semmiképp sem fogja hagyni neki, hogy az egyetlen takarójuk nélkül aludjon. A pulcsi egy részét ráteríti a másik férfi fedetlen karjára, és valamennyire jut az oldalára is, amitől máris nyugodtabbnak érzi magát. Semmiség, tudja jól, de ilyen körülmények között ennyinek is örülniük kell. A semminél mindenképpen jobb. Louis valamennyivel lejjebb fekszik, mint Harry, így a szemei a fiú állával, majdhogynem nyakával vannak egyvonalban, aminek most valamiért örül. Bár ő volt, aki az egészet kitalálta, mégis szokatlanul zavarba hozza ez a fajta közelség úgy, hogy szinte nem is ismerik egymást, de máris nagyon megkedvelte a hírességet. Gyakorlatilag az életét is a kezébe adná. Meg is tette, amikor ugyanazzal a tűvel adta be magának a gyógyszert, majd hagyta azt is, hogy a fiú összefoltozza. Nélküle talán már elvérzett volna, ha nem nyer elegendő erőt, hogy magát lássa el. Harry mélyeket lélegzik a feje felett, aminek a hangjára lassan teljesen elnyomja a súlytalan lebegés, és újra álomba merül.