Egyedül ülnék az erkélyen,
Csendben a szemerkélő esőben,
Gőzölgő kávémba kortyolnék,
S csukott szemmel álmodnék.
Az ajtó halkan nyikorogna,
Én arra néznék szívdobogva,
Lassan mellém telepednél,
Markomba egy szál dohányt rejtenél.
Csendben tűrném, hogy meggyújtod,
Hallgatnám, hogy fülemhez hajolva ezt súgod.
Hazajöttem- s egy puszi a homlokomra,
Csak rá tenne a végtelen nyugalomra,
Az arcomat végig simítanád,
S nevetnél- de piros az orcád-
Mosolyogva néznék fel rád,
S rögtön oda bújnék hozzád.
Így ülnénk, némán ketten,
Tán a messze lévő Pesten...
Idilli kép lehetne mindez,
Illene a kettőnk helyzetéhez.
Sajnálom, hogy a távolság okán,
Két messzi jó barát maradtunk csupán.
