Real friends

~ 3 ~

"Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!"

(Csokonai Vitéz Mihály)

•••

Mint egy szobor csak álltam, és néztem ahogy a vad ló felém száguld. Meg akartam mozdulni, azonban a lábaim mintha gyökeret növesztettek volna. Egyszerűen nem akartak engedelmeskedni. Hirtelen egy lökést éreztem, majd a földön találtam magam. Szemeimet Hope-ra vezettem, aki csak aggódóan mért végig.

- Jól vagy ? - kérdezte vékonyka hangján, miközben egy kósza tincset a füle mögé tűrt. Különleges szemeiben az aggódás csillogott.

Csak egy bólintásra telt tőlem, majd a szemeimet a sötét musztángra vezettem. A két fiú valahogy megtudták fogni a sötét musztángot, majd felvezették. A fiú aki nekem ordítozott gyorsan becsukta a ló ajtaját, majd amilyen gyorsan csak tudott messze ment az állattól. Tekintetével valakit keresett a tömegben, majd hirtelen megállapodott rajtam, és Hope-on. Lépteit meg gyorsítva idegesen felénk jött, majd amikor odaért hozzánk mérgesen nézett rám. 

- Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy esetleg valaki fogja a kezed ? - intézte nekem flegma szavait, ami kérdésnek hangzott, bár inkább kijelentés volt.

- Bocs,de, hogy mondod ? - vontam fel szemöldökömet, és úgy néztem vele farkasszemet. Barna szemeivel állta tekintetemet, majd egy gyors mozdulattal arrébb sepert egy szintén barna hajtincset. A fiú nálam magasabb volt, olyan 180-190 cm között tippelném meg. 18-19 körüli lehetett. Izmai fekete pólója alatt is jól látszódtak, miközben kezei nadrágja zsebében pihentek. Öltözéke mellé egy sportcipőt választott. 

- Jól hallottad - húzta gúnyos vigyorra az arcát. - Ha a barátnőd nem lök arrébb össze is taposhatott volna az a fenevad. 

- Sajnálom, hogy hirtelen lefagytam. Úgy csinálsz, mintha veled soha nem történt volna ilyen - fontam össze karjaim sértődötten.

- Dehogynem történt, de a lábaim attól még megtudtak mozdulni - vágta hozzám szavait. Szuper Jade mellett van még egy flegma szerencsecsomag Manhattan-be.

- Brian nem kellene ilyen bunkónak lenned - szólt közbe Hope. A fiú, vagyis Brian a lány felé kapta a tekintetét. Pár percig ugyanúgy szemezett, mint velem, majd lelegyintette, és odafutott a másik fiúhoz, aki épp ordibált neki.

Miután a műsornak vége lett az emberek szétszóródtak. Hope-val a hazafele vezető úton nem szóltunk semmit egymáshoz. A mi lakásunk bejáratához érve (ugyanis még nem tudtam, hogy hol lakunk) Hope-ra emeltem a tekintetem. A lány az egyik lábáról a másikra állt, miközben a ruhája alját húzogatta. 

- Barátod az a fiú ? - tettem fel a kérdést, ami eléggé érdekelt. Hope pár percig csak értetlenül pislogott, majd amikor leesett neki, hogy miről is beszélek elröhögte magát. Csak felvontam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Nem mondtam semmi vicceset. Vagy igen ?

- Brian a bátyám - túrt egy tincset a füle mögé. Kitágult szemmel néztem rá, és a hallottakat próbáltam megemészteni. Nem lehet, hogy egy ilyen kedves lánynak, egy ilyen flegma szerencsétlenség legyen a tesója.

- Olyan kínosan érzem magam - csaptam a homlokomra. Nem hiszem el, hogy megkérdeznem járnak e. 

- Nem kell nincs miért - próbált rám nyugtatóan mosolyogni. Egy kicsit még beszélgettünk, majd elköszönt, ugyanis az anyjának kell, hogy segítsen.